ha valaki most engem kérdezne meg hasonló helyzetben, azt mondanám, hogy ne tartsa vissza a bőgést, mert azt nem szabad. tessék csak szabadjára engedni és ordítva tombolva bömbölni, taknyos orral, csorgó nyállal, abszurd arckifejezéssel... mert az olyan felszabadító!

de én  most itt ülök összekucorodva, a könnyek állnak a szememben, nem akarom elengedni őket, mert mégis itt vagyok benn, bárki bejöhet, stb. egyszerűen csak szeretném megérteni, hogy nekünk miért nem jár egy jó hír végre? szeretném azt hinni, hogy ha mi jó emberek vagyunk, akkor megérdemeljük... pedig jól tudom, hogy az élet nem így megy. szomjazok valami jót... (erre csörög a telefon és felhív egy cég ki nem egyenlített számlák miatt... fasza :((((

kamion ül a mellkasomon.

na elmondom mit csinálok munka helyett:
- beszélgetek a hozzám betérőkkel
- netezem (pl. ezt itt írkálom)
- kávé után vágyadozom, de még mindig nem csináltam meg
- reggelizem fél 12-kor

és legfőbbképpen: bámulok ki az ablakon, mert pontosan oda látok fel, a hegyoldalba, ahol lakunk, de mégsem mondhatjuk még otthonunknak és amikor ez a gondolat már éppen átfordulna negatívba, olyankor gyorsan elkapom a szemem és horvátországon gondolkodom, ahogy repesztettünk két várossal odébb a strandra, a menetszél még az én hajamat is meggyötörte, a gyerekek éljeneztek, a zene hangosan szólt és képes voltam minden gondról megfeledkezni, egyszerűen csak jól érezni magam és maximum azon töprengeni, hogy lesz-e kényelmes hely a strandon, hol vacsorázzunk este és vajon látunk-e megint hullócsillagot arról a bizonyos tenger feletti erkélyről...

pontosan tudom, hogy milyen lesz minden egyes hetem és hétvégém szeptember végéig... zombi - jobb napokon terminátor - üzemmód bekapcsolva, alvásigény félretéve, lopott percek néha... de addig nincs megállás. ráadásul legkisebb kezdi a sulit, miközben én félálomban próbálom majd lelkesen kísérgetni... az elgondolás, hogy korábban feküdjünk le aludni szép és jó, de a mi kapcsolatunknak pont ez adja az egyik szépségét: hogy miután a gyerkőc lefeküdt, nekünk még van időnk magunkra, egymásra... nem annyira találom, hogy honnan szeretném lecsípni ezt az órát, ami az iskolából fog adódni. az eszem tudja, hogy nem az alvásból kéne, mert egyszercsak fel fogok fordulni.

akkor most tök őszintén, mihez lenne kedvem: aláírni az adás-vételt, elkezdeni a felújítást, sőt be is fejezni :) és aztán ezt megünnepelendő megint elutazni valahová egy önfeledt hétre vagy kettőre... :D egyébként van is egy ötletem, hogy hová...)

az van, hogy nincs kedvem dolgozni. mivel hétvégén sem csinálok mást és tegnap is csak cipekedtem és pakoltam, egyszerűen csak ülök itt üres tekintettel és kb. egy órája próbálom magam különböző fenyegetésekkel és jutalmakkal egyaránt rávenni arra, hogy írjak már át legalább egy árajánlatot!

a tekintetemben nincs élet. valamiféle távol vágy van csak benne egy normális alvás, egy normális ágy, egy saját hálószoba után...

nyugi nyugi nyugi...

kilátás

tudod vannak dolgok, akár egészen apróságok, amelyek mégis valahogy zavarnak minden nap. egy lelógó vezeték, egy festetlen ajtófélfa... amire ránézel és minden alkalommal megállapítod, hogy vazze, de rossz ezt nézni, de aztán mész tovább, elfelejted - egészen addig, amíg megint arra nem nézel, megint meg nem állapítod. tudom, hogy a legegyszerűbb erre azt mondani, hogy akkor oldd meg, de tudjuk milyen az ember alaptermészete: nem oldja és kész.

szóval volt egy ilyenem... és most már nincs. én meg ülök, nézek ki az ablakon, semmi olyan nem lóg a képbe, ami engem zavarna, nem azt bámulom, amit nem szeretnék, hanem kristálytiszta a kilátás a külvilágra... ezért önkéntelenül is ülök és ezt bámulom. mindig vissza-visszatér a tekintetem és minden egyes alkalommal örülök neki egy kicsit :D fura lények vagyunk mi emberek, na.

egyébként hajlandó vagyok ezt egyfajta jelnek tekinteni, hogy mostmár szépen ki fog tisztulni minden... és lesz "kilátásunk". a saját életünkre. nem tudom elmondani, hogy mennyire nyomasztó a jelenlegi helyzet a fejünk fölött lebegő kérdőjel miatt. ráadásul nem tudom eldönteni azt sem, hogy ez a ház egyszerűen nem akar a miénk lenni és ezt jelnek kéne venni és lekopni róla, vagy simán csak nehezen adja magát és meg kell "dolgoznunk" érte? ez is olyasmi, amit leginkább utólag tudsz meg gondolom. de ez iránt a ház iránt vannak érzéseim. az érzések pedig külcsíntől és körülményektől általában függetlenek... viszont beülnek rendesen az ember minden porcikájába, az egyszer biztos.

12 órát dolgozom, hazaérek, konstatálom, hogy infó híján nem tudom folytatni, majd ettől lelkiismeret-furdalásom támad. hát, ha ez normális... :(((

kávé mellé

mindig is tudtam, hogy alapvetően kétféle ember létezik: egy, aki kifejezetten bírja az éjszakát és egy, amelyik hajnalban kel és reggel él. namármost, én mindig is az előbbi voltam, szeretek késő éjszakáig fenn lenni, sokáig aludni. szép csendben meglep engem a 40 éves születésnap és rájöttem, hogy valami fura lény lett belőlem: imádok sokáig fenn lenni továbbra is, de már nem tudok olyan sokáig aludni, no meg lehetőségem sincs rá. egyetlen átmulatott éjszaka után napokig lábadozom, gyakorlatilag használhatatlan vagyok ilyenkor, reggelente senki ne számítson tőlem nagy dolgokra. (mondjuk úgy délig? :))

pont így érzem magam most is. pedig egész korán lefeküdtem önmagamhoz képest. most itt üldögélek, még sehol senki, én bátran nézhetek ki bután a fejemből, az égiek egy hűs szellővel kedveznek nekem és vágyom a kávét, de nem vágyom akár megmozdulni is ezért. (meg fogok. mert a kávé nagy úr :))) aztán szépen leülök egy habos kávéval és a keverés minden egyes mozdulata egy szertartás lesz... mert azt úgy kell. annak úgy van értelme... nekem nincs szükségem a lassításra reggelente. így is olyan lassú vagyok, hogy az életfunkciók épp, hogy elketyegnek. (a kávé kavargatása ide sorolandó.)

a tegnapi nap szárnyakat adott. egyfajta reményt, hogy van értelme annak, amit csinálok - több fronton. apró sikerélmények ezek, amelyek tovább hajtják az embert. egyébként meg a pillanathoz tartozik ez a lusta mosolyú elégedettség is, ahogy körbenézek... a sajátunk. és ahogy kezdek rájönni lassan, hogy min is kéne megpróbálni változtatni, hogyan lehetne még inkább a "miénk"...

amikor hazamegyek akkor pedig megpróbálom kiverni az elégedetlenséget a fejemből. elégedetlenség, türelmetlenség... komoly hajtóerők. és komoly hibák is. aztán találja ki aki akarja, hogy melyik a jobb. amikor az embernek nincs meg a háttere, amit otthonnak hívnak, akkor jön rá igazán, hogy mennyire sokat is jelent. én az a típus vagyok, aki ezt mindenféle felszólítás nélkül is lelkesen átéli, aki egyik sarokból a másikba hurcolja a kötött takaróját, pakolássza, rendezgeti, csinosítgatja otthonát és mindenek előtt szereti. és ez nagyon hiányzik. de arra akarok koncentrálni, még ha lassan meg is ütjük az egy egész évet, amióta nincsen, hogy azért ott a lehetőség a kezünkben... és nekünk legalább van lehetőségünk. (a lehetőség az egyik legkomolyabb jelentésű szó a világon, azt hiszem.) pontosan tudom, hogy még nagyon sok idő kell elteljen addig, akárhogyan is... és nem tudom szavakkal leírni mit éreznék, amikor megint lenne egy saját konyhám, ahol ott ül a családom és a barátaim és rotyog a vacsora a tűzhelyen... látom magam előtt a kávét a kezemben, a kilátást az ablakon, a szélben hajladozó fűzfát a hintával...
meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk, mondotta volt simone weil. nem is tudom, hogy mikor vágytam ennyire valamire. valamire, ami korábban olyan mindennapi és magától érthetődő volt. egy otthonra. fizikai és lelki értelmében egyaránt.

keddreggel

cserélik a bolton az ajtót. én meg cserélném a fejemet, ha lehet. ismered azt a pillanatot, amikor a fejed majdnem koppan az asztalon, de a konyhába érve felfedezed, hogy nincs egy szem kávé sem? ááááááh!!! a tegnapi maradékot felajánlottam az ajtószerelőnek, egyem a vaj szívemet. (mekkora hülye vagyok :))

az van, hogy mi elmentünk nyaralni. és az is van, hogy csodálatos volt. a szempont az erkély volt egyértelműen: kb. a tenger felett ültünk... szóval az idegeink kisimultak... kávé a tenger felett minden reggel, nappal ragyogott a nap, homokos strandok, este jobbnál jobb éttermek, éjjel még csillagnézés... tényleg ilyet kívánok mindenkinek. hazaérve persze a nyakunkba ömlött a xar. olyan érzelmi vasúton ülünk most már hónapok óta, amit viszont senkinek nem kívánok. csiki csuki csiki csuki...

ma pl. éppen felszálló ágban vagyunk. már el is kellett engednünk az egész ház témát egyszer és erre most szép csendben - és teljesen váratlanul - visszakúszott... hát, ember legyen a talpán, aki ezt bírja. most persze hivatalból azt kéne mondanom, hogy pozitív vagyok, tele vagyok tettvággyal és jaj de jó, hátha sikerül és végre belevághatunk. de most nem érzem ezt az eufóriát. ennyi pofára esés után persze ez nem is csoda. ha viszont jó hír érkezik, akkor majd felpörgök. addig csak úgy dekorálgatok :)

közben kicsit eltávolodva a bolttól is rájöttünk, hogy nem stimmel valami, az az érzésem, hogy a fától nem látjuk az erdőt, hogy ránk nehezedik a mi VOLT a bolt és azt kergetem, pedig minek? az legyen, amit mi akarjuk, hogy legyen, nem? szóval alakulnak a gondolatok itt is... a munkával viszont nem tudom utólérni magam egyszerűen. felmerült már bennem többször, hogy valamit biztos nem csinálok jól. de őszintén szólva nem tudom hogyan csinálhatnám jobban. amint ezt megfejtettem, azonnal változtatok, esküszöm...

szóval most itt lesem a szanaszéjjel repülő port és koszt, alakul a bejárat és hajlandó vagyok jelnek tekinteni: talán most megváltozik majd valami :)