semmikülönös

ma sikítani van kedvem. lehet, hogy meg fog jönni :)
mindenesetre azért sikítok egyet gyorsan...
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁHHHHHHHHH

az elmúlt hetek tanulsága az, hogy az emberek különbözőek, de alapvetően rémesek tudnak lenni. ezt emésztgetem itt magamban... és fura a hangulatom úgy amúgy is. látszólag persze remek. de valahol idebenn felőröl kicsit a bizonytalanság. ezt legyőzendő eldöntöttem, hogy mégis csak feldíszítem a lakást karácsonyra. úgyis tehetetlenek vagyunk addig, amíg nem lesznek hírek a papírokról. egyelőre úgy tűnik már itt karácsonyozunk, nem hiszem, hogy addig történne valami komoly. én mindenesetre megvettem a mappát és füzetet a lakás dolgaihoz, amit bé kért tőlem. és remélem ez jó omen és azért van itt mellettem a kanapén, mert hamarosan elkezdhetjük megtölteni :)

most csak ennyi. már megint mást kéne persze csinálnom éppen...

az elengedés és a lényeg

elmondom miért nem szoktam már nagyon írni. mert a vége mindig az lesz, hogy végiggondolom, hogy ezt kivel közölném vagy kivel nem, áh, akkor inkább ez is virágnyelvű legyen, biztos, ami biztos - és a végén mi születik? egy kiba. nagy semmi. na ennyi. ennek vajon mi értelme van? inkább másképp kérdezem: van-e értelme? van-e így bármilyen létjogosultsága ennek a naplónak már nem nevezhető izének?

ezen még gondolkodni fogok azért. egyelőre nem engedtem el. de filózom rajta.

ellenben hála a 39 éves kornak elég sok mindent megtanultam elengedni. bizonyos hisztiket és legfőbbképp embereket. megadom a dolgoknak azt a mennyiségű próbálkozást, amelyet reálisnak tartok (én. mások szerint ez talán több mint reális, de nehezen adom fel...) és egyszer csak eljön a pillanat, amikor elfogadom: ennek tovább nincs értelme. megjegyzem régebben ez a pillanat néha évekig kitartott. mostmár önző picsa vagyok és gyorsabban végzek. szóval ilyenkor elköszönök. már nincs bennem vágy, hogy tájékoztassam róla a másikat. és az sem érdekel, ha nem lát magába és nem látja az okaimat... sőt, egyetlen rossz percet sem okoz, hogy végiggondoljam, vajon egyáltalán észrevette-e a "távozásomat" az életéből :D
hát valahogy így fejlődik a szenvtelenség. és ez nem feltétlenül az én bölcsességemet mutatja, sokkal inkább szomorú...

ma csupa olyan dolgot csinált, amelyet szerettem volna. (majdnem.) ennek kapcsán jutott eszembe, hogy londonba fogok menni. megyek és kész. még nem tudom mikor és nem tudom hogyan, de mennem kell. padokon kell ülnöm a parkokban és asztaloknál a pubokban. néznem kell az embereket és be kell szívnom az ottani levegőt. ez van. az ember ne töltse várakozással az egész életét.

ma egy idős párral együtt néztem egy filmet a moziban. (már colin firth angol kiejtése is megérte :))))) mivel csak mi hárman voltunk a moziban, befelé menet köszöntem nekik. ők olyan lelkesen köszöntek vissza, hogy azt hittem megzabálom őket. hatvanvalahány évesek lehettek, közöttük a férfi botja. a nő lelkesen mondta, hogy mostmár nem kell félnem, mert nem leszek egyedül a moziban. a pasi is nevetett: enyém az előkelő dobogós harmadik hely. (és tényleg ennyien voltunk, anti-szociális énem imádta :))) kifelé menet megtárgyaltuk, hogy a film tetszett. már csak ezért megérte jegyet váltani és menni... ezért a két emberért, ahogy a nő várta, hogy a férfi a bottal lemenjen a lépcsőn, ahogy vigyázott rá, ahogy jófej módon viccelődtek, amilyen kedvesek voltak... az élet apróságai. a lényeg.

lesz

egyre többen kérdezik, hogy hogyan lehetünk ilyen türelemmel... türelemmel? miért? hatalmas kaland küszöbén állunk, olyasmi dolog ez, amire egyébként NEM lenne pénzünk, ez a nagy igazság. nem véletlenül nézegettünk mindig is ikerház feleket. és akkor megtaláltuk EZT és ne legyünk türelmesek? hát hogyne lennénk. kivárjuk és megoldjuk. oké, hogy ez most így nem annyira egyszerű és még azt sem látom hol (és hogyan) leszünk karácsonykor, ezért idén először nincs nagyon hangulatom feldíszíteni a lakást, mert nem tudom jót teszek-e vele, vagy csak extra meló lesz villámgyorsan leszedni mindent, ha költözni kell - na meg nem tudom hol a karácsonyos doboz :) ahogy bé télikabátja is valahol a garázs mélyén van... elképzelésem sincs, hogy fogjuk kioperálni a garázsból. pedig muszáj lesz. de ez legyen a legnagyobb gondunk :D

néha úgy érzem, hogy annyi ideje várjuk a hírt, hogy rendeződtek a ház papírjai, hogy alszik bennem a lelkesedés és csak élem a mindennapokat. aztán egyszercsak teljesen sárgává válnak a ház előtti nyírfa levelei és én tátott szájjal bámulom és megint átjár az izgalom, megint elkezdek képzelődni, hogy majd milyen lesz és jaj, hát tényleg bele fogunk majd vágni... mert LESZ. és ha ez az ára, akkor kivárjuk :)

november eleje

hol is kezdjem? :)

az élet tele van buktatókkal. egy hónapja írtam utoljára. most arra gondoltam, látva a bejegyzést, hogy te jó ég, már egy hónap eltelt? tudod miért? mert akkor ott, azt hittem levert a lábamról a dolog. most meg azt érzem tovbb tudtam lépni. még rossz és bánt és persze én is örülnék, ha NEM lennének problémáim - de vannak. és kinek nincsenek? ennyi. ráadásul azóta részem volt egy nagyon fontos beszélgetésben, ami csak megerősítette bennem azt a közhelyet - ami annyira igaz és annyira nehéz cselekvéssé alakítani át - hogy senki és semmi nem tökéletes, a gondjainkat pedig meg kell és meg is lehet oldani.

(nem, nem oldottam még meg... de elég merész lenne azt hinni, hogy ami évek alatt jött létre, azt majd én jól letudom pár nap alatt.)

egy hetet nyaraltunk. ebből összesen kb. kétéjszakányi órát aludtam bé ismeretlen horkolási gondja miatt, de ezt leszámítva nekünk most nagyon jó volt :) és sok jó ember is körülvett, ezt külön élveztem. meg egy érdekes érzést is, amit fura volt feldolgozni... hogy mennyire kedvelek valakit, akit egyébként nem kéne kedvelnem. hát fura az élet, na :D

amikor leülök írni, már nem jönnek a gondolataim úgy mint régen. ráadásul virágnyelven is írok, mert mindenki tudja miért. a generált félreértésekre semmi szükségem. egyre inkább vágyom az incognitora... hogy tényleg bármit leírhassak... mint régen... mert ez így nem az igazi.

de most előbb rendet rakok... sok értelemben. kacérkodom sok dologgal. sok "szemét" kiszórásával az életemből. túl gyakran érzem azt, hogy csak kapkodom a fejem a sok haszontalan dolog között.... (ebbe sajnos beletartozik pár haszontalan ember is - de ez magától megoldódni látszik) - én nem tudok és nem is akarok mindenkire és mindenre figyelni már. olyan, mint amikor az ember mindenkihez ért egy kicsit, de semmihez sem ért igazán. le akarok ülni olvasni egy jó könyvet. úgy, hogy rend legyen körülöttem minden szempontból. most nyíghatnék, hogy ugyan hogy rakjak rendet, ha nemsokára megint költöznünk kell, de ez az a dolog, ami miatt NEM nyígok, mert ha arra gondolok, hogy MIÉRT is kell költözni és mi lesz annak a végeredménye, már indulok is a dobozokért :) inkább a bizonytalansági faktor az, ami kicsit megrémít, mert ma is álltam a teszkóban a karácsonyi gömbök előtt és azon filóztam, hogy már november van és még azt sem tudom, hogy hol leszünk karácsonykor. de a cél... a cél egy ajándék. így mindenen felülkerekedünk majd.

szóval kezdjük kicsiben... mondjuk rendet rakok a lakásban. és nem csak a bőröndöket számolom föl :D :D :D

dagadt szemek

a mai napom tinédzserkorom legmélyebb bugyrainak reinkarnációja volt...
nem a jó értelemben véve.
ráadásul nem áll módoban kifejteni sem...

a megbántásnak vannak aranyfokozatai, na...
(ez minimum gyémánt fokozat volt akkor.)

kapaszkodó

én tényleg próbálom megérteni. hogy az emberek külünbözőek. hogy nem mindenkinek azonosak az értékei, nem mindenki látja azonosan a világot. és azt is értem, hogy pénz nélkül a világ kerekei kicsi csikorogva forognak csak... tapasztaltunk hasonlót. (csendben megjegyzem, hogy a saját életünkön belül, a saját viszonyítási alapunk szerint, ami nyilván fényévekre áll attól, amit a világban igazi "szegénységnek" neveznek...)
szóval tényleg próbálom megérteni, hogy más-más embereknek más-más szempontjaik vannak az életben. hogy mindenkinek más az empátiás készsége és az önzőség foka is igen eltér...

az pedig, hogy amikor örökségről vagy pénzről van szó, akkor az emberek 99,9%-a kifordul önmagából, sajnos saját tapasztalat, amihez csak egyetlen egy hozzászólásom lenne... az, hogy örülök, hogy a 0,1% része lehetek. mert nekem így jó...

de az, amit az elmúlt napokban tapasztaltam a tágabb értelemben vett családon belül... ez átlépett nálam olyan határokat, amelyek végül egy roppant egyszerű döntéshez vezettek engem, egy olyan dologhoz, ami már régebb óta működik bennem: ha valami nem jó, akkor nem szabad kapcsolatba kerülni vele. akkor kerülni kell a találkozást. mert egy életünk van és amennyiben a "találkozás" nem visz előbbre és a helyzet nem megoldható, akkor tök fölösleges ilyennel elrontani a mindennapjainkat... szóval bármennyire is igyekeztem megértéssel lenni, próbálni a másik ember életén keresztül szemlélni, amit mond, hogy hátha megértem azt a végtelen - és nagyon tudatos - önzést, ami mindemögött lapul... de tudod mit? nem értem. vagy ha értem, akkor nem akarom tudni. hogy ilyen is van. hogy vannak emberek, akiket csak az mozgat, hogy min nyerészkedhet, slussz.

egy ideális világban azt szeretném hinni, hogy az emberek nem ilyenek... de számomra kiderült már többször, hogy sajnos ilyenek. csörög a pénz és csorgó nyállal taposnak át egymáson, hogy odaérjenek a mézes csuporhoz minél hamarabb...

a kapcsolatot a minimumra csökkenteni. a minimum nálam és a szeretteimnél nem ugyanaz. nálam a nulla lenne. de ezzel szomorúságot okoznék másoknak. tehát a végén nem lennék semmivel sem jobb. de az a kis valami is ritkán. és rövid ideig. és ha akarom, akkor elmondom a véleményem... mert most sem magam miatt nem teszem...

ezek az emberek ugyanúgy élnek mint te vagy én. reggel felkelnek, pisilnek, lehúzzák, kezet és fogat mosnak... majd elméláznak egy kicsit a tökörben. hogy azon gondolkodnak-e, hogy vajon ők jó emberek-e? hogy eszükbe jut-e, hogy mennyire végtelenül és szánalmasan önzőek? nem. maximum eligazítanak egy kósza tincset és nagyot ásítva a kávéról ábrándoznak. nem azért nem néznek a saját szemükbe, hogy le ne köpjék magukat.

hanem, mert annyira szánalmasak, hogy eszükbe sem jut, hogy bármiben is hibáznának...

sikít.

én most akkor leülök és sírok egy kicsit. vagy ordítok. vagy valami.
egész nap szuggeráltam magam, hogy ne döntsem el, hogy rossz a kedvem és ilyen baromságok. ez egészen addig tartott, amíg valaki jól meg nem lökött a virágpiacon és a két perce vásárolt horror drága fehér rózsa fejet ugrott a sáros földre... konkrétan azt hittem elbőgöm magam. amúgy sem tudom mi volt ma ott kinn, de EZREN voltak és sárban tapicskoltunk, én gésa léptekkel araszoltam, hogy el ne csússzak a papucsban... ááááh.
az imént nekivesekedtem, összeszedtem magam, betettem egy mosást... ennek örömére észrevettem, hogy a mosógép mögötti csap szivárog ezek szerint (???) és egy kisebb tócsában állt alatta minden: a porszívó és a szennyes is...

nem tudom miféle feszültség dolgozik most bennem, de azt érzem felrobbanok. a rendrakásra szánt energiáim nagy része kimerültek abban, hogy rendberakjam a mosogép melletti területet... és közben kivagyok. nem tudok mit hová pakolni, pedig valamiért elhitettem magammal, hogy mivel ma van ez a szabad másfél órám, akkor ez alatt rendbevágom a teljes lakást és teraszt... ha-ha-ha. azt se tudom hol fogjak hozzá... :(

lehet, hogy tényleg sírni és sikítani kellene egy jót és akkor megkönnyebbülnék. rábólintottam erre a mai főzős programra, de közben ezer dolog lenne mégis, de már nem mondhatom le, csak közben pörög az agyam, hogy mit is KÉNE csinálnom éppen... félek, hogy az éjszakai lefekvésem és a hajnali ébredésem kb. össze fog érni :(

sikít. sikít. sikít.