12 órát dolgozom, hazaérek, konstatálom, hogy infó híján nem tudom folytatni, majd ettől lelkiismeret-furdalásom támad. hát, ha ez normális... :(((

kávé mellé

mindig is tudtam, hogy alapvetően kétféle ember létezik: egy, aki kifejezetten bírja az éjszakát és egy, amelyik hajnalban kel és reggel él. namármost, én mindig is az előbbi voltam, szeretek késő éjszakáig fenn lenni, sokáig aludni. szép csendben meglep engem a 40 éves születésnap és rájöttem, hogy valami fura lény lett belőlem: imádok sokáig fenn lenni továbbra is, de már nem tudok olyan sokáig aludni, no meg lehetőségem sincs rá. egyetlen átmulatott éjszaka után napokig lábadozom, gyakorlatilag használhatatlan vagyok ilyenkor, reggelente senki ne számítson tőlem nagy dolgokra. (mondjuk úgy délig? :))

pont így érzem magam most is. pedig egész korán lefeküdtem önmagamhoz képest. most itt üldögélek, még sehol senki, én bátran nézhetek ki bután a fejemből, az égiek egy hűs szellővel kedveznek nekem és vágyom a kávét, de nem vágyom akár megmozdulni is ezért. (meg fogok. mert a kávé nagy úr :))) aztán szépen leülök egy habos kávéval és a keverés minden egyes mozdulata egy szertartás lesz... mert azt úgy kell. annak úgy van értelme... nekem nincs szükségem a lassításra reggelente. így is olyan lassú vagyok, hogy az életfunkciók épp, hogy elketyegnek. (a kávé kavargatása ide sorolandó.)

a tegnapi nap szárnyakat adott. egyfajta reményt, hogy van értelme annak, amit csinálok - több fronton. apró sikerélmények ezek, amelyek tovább hajtják az embert. egyébként meg a pillanathoz tartozik ez a lusta mosolyú elégedettség is, ahogy körbenézek... a sajátunk. és ahogy kezdek rájönni lassan, hogy min is kéne megpróbálni változtatni, hogyan lehetne még inkább a "miénk"...

amikor hazamegyek akkor pedig megpróbálom kiverni az elégedetlenséget a fejemből. elégedetlenség, türelmetlenség... komoly hajtóerők. és komoly hibák is. aztán találja ki aki akarja, hogy melyik a jobb. amikor az embernek nincs meg a háttere, amit otthonnak hívnak, akkor jön rá igazán, hogy mennyire sokat is jelent. én az a típus vagyok, aki ezt mindenféle felszólítás nélkül is lelkesen átéli, aki egyik sarokból a másikba hurcolja a kötött takaróját, pakolássza, rendezgeti, csinosítgatja otthonát és mindenek előtt szereti. és ez nagyon hiányzik. de arra akarok koncentrálni, még ha lassan meg is ütjük az egy egész évet, amióta nincsen, hogy azért ott a lehetőség a kezünkben... és nekünk legalább van lehetőségünk. (a lehetőség az egyik legkomolyabb jelentésű szó a világon, azt hiszem.) pontosan tudom, hogy még nagyon sok idő kell elteljen addig, akárhogyan is... és nem tudom szavakkal leírni mit éreznék, amikor megint lenne egy saját konyhám, ahol ott ül a családom és a barátaim és rotyog a vacsora a tűzhelyen... látom magam előtt a kávét a kezemben, a kilátást az ablakon, a szélben hajladozó fűzfát a hintával...
meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk, mondotta volt simone weil. nem is tudom, hogy mikor vágytam ennyire valamire. valamire, ami korábban olyan mindennapi és magától érthetődő volt. egy otthonra. fizikai és lelki értelmében egyaránt.

keddreggel

cserélik a bolton az ajtót. én meg cserélném a fejemet, ha lehet. ismered azt a pillanatot, amikor a fejed majdnem koppan az asztalon, de a konyhába érve felfedezed, hogy nincs egy szem kávé sem? ááááááh!!! a tegnapi maradékot felajánlottam az ajtószerelőnek, egyem a vaj szívemet. (mekkora hülye vagyok :))

az van, hogy mi elmentünk nyaralni. és az is van, hogy csodálatos volt. a szempont az erkély volt egyértelműen: kb. a tenger felett ültünk... szóval az idegeink kisimultak... kávé a tenger felett minden reggel, nappal ragyogott a nap, homokos strandok, este jobbnál jobb éttermek, éjjel még csillagnézés... tényleg ilyet kívánok mindenkinek. hazaérve persze a nyakunkba ömlött a xar. olyan érzelmi vasúton ülünk most már hónapok óta, amit viszont senkinek nem kívánok. csiki csuki csiki csuki...

ma pl. éppen felszálló ágban vagyunk. már el is kellett engednünk az egész ház témát egyszer és erre most szép csendben - és teljesen váratlanul - visszakúszott... hát, ember legyen a talpán, aki ezt bírja. most persze hivatalból azt kéne mondanom, hogy pozitív vagyok, tele vagyok tettvággyal és jaj de jó, hátha sikerül és végre belevághatunk. de most nem érzem ezt az eufóriát. ennyi pofára esés után persze ez nem is csoda. ha viszont jó hír érkezik, akkor majd felpörgök. addig csak úgy dekorálgatok :)

közben kicsit eltávolodva a bolttól is rájöttünk, hogy nem stimmel valami, az az érzésem, hogy a fától nem látjuk az erdőt, hogy ránk nehezedik a mi VOLT a bolt és azt kergetem, pedig minek? az legyen, amit mi akarjuk, hogy legyen, nem? szóval alakulnak a gondolatok itt is... a munkával viszont nem tudom utólérni magam egyszerűen. felmerült már bennem többször, hogy valamit biztos nem csinálok jól. de őszintén szólva nem tudom hogyan csinálhatnám jobban. amint ezt megfejtettem, azonnal változtatok, esküszöm...

szóval most itt lesem a szanaszéjjel repülő port és koszt, alakul a bejárat és hajlandó vagyok jelnek tekinteni: talán most megváltozik majd valami :)

tudéj

és akkor egyszer csak itt ez az üres lap, akivel beszélgethetek majdnem bármiről és ez jó érzés.

ma ismét kaptam egy leckét szarrágásból. nem tehetek róla, de engem lenyűgöznek ezek az emberek. akik beállnak ide többtízmilliós autókkal, majd bejönnek és száz forintokért kurválkodnak. nem igaz, hogy ettől van nekik sok. az az igaz csak, hogy sok van nekik és még sincs stílusuk. ennyi.

a hétvégén egyedül nekiláttam összerámolni a lakást... végül lettek segítőim is :D de a lényeg, hogy utána egyszer csak gondoltam egyet és tojtam az eddigi sirámokra: lesuvickoltam vagy négyszer a kinti asztalt és szépen megterítettem vacsorához, még gyertyákat is gyújtottam. azt éreztem, hogy juszt is és, hogy ezt most muszáj. mert nem szabad a saját bánatunkban kínlódni tovább, így inkább kihasználom, amink van... (ami legalább egy lehetőség - és tudom, hogy ez több, mint ami sok embernek valaha lehet, ezért örülünk ennek is...) mindennek csak az a tanulsága, hogy tényleg hozzáállás kérdése a legtöbb dolog. néha elfogyunk. ezzel sincs semmi gond...

és akkor most feltekerem a rádiót és ordíttatom kicsit.

home

néha önmagunkat "felmenteni" a legnehezebb. szóval pontosan tudom én, hogy csak a hormonok tombolnak bennem, meg fog jönni és ezért fokozottan érzékeny vagyok, blablabla. kb. bármin el tudnám bőgni magam. általában sikerül is. nézegetem a kedvenc videókat, jókat nevetek, közben meg-megkönnyezem és azon kapom magam, hogy a háttérben a lakásokat nézem, hogy de jó, hogy van egy rendes konyhájuk meg ilyenek.
ki kéne pakolnom az egész lakást, hogy levegőhöz jussak. de még el sem tudtam kezdeni, mert egyszerűen nem volt időm... és csak egyre kevesebb lesz az idő erre, a jövő héten már újabb esküvő... arra is gondoltam, hogy ott az az egy szem hét, amikor el tudnánk utazni, mi lenne, ha helyette inkább pakolnék... de őszintén akarok egy hétig pakolni pihenés helyett és utána két hónapig kifulladásig dolgozni? hogyan?

áh, nem tudom. csak ül a vállamon az egész, a kedvem a padlón, miközben jókat mosolygok másoknak. utálom ezt csinálni egyébként. de ki lenne kíváncsi egy állandó nyűglődésre? (arra itt van ez a lehetőség, nem?)

amikor azt mondom haza akarok menni, akkor mindig keserédesen elmosolygok magamon. haza. ja.

(az mi?)

még mindig papucsállatka

nnna. kiegészítve az előző bejegyzésemet, rendeltem a hm-től. és még szerintem fogok is. jó volt :)

szerintem alapvetően tök jó, amikor az ember tisztában van a saját gyengéivel. nem? a dohányos sem suttyomban szív és titkolja maga elöl, hogy szenvedélybeteg, ahogy én sem esem kétségbe a felismeréstől, hogy nekem meg ez a hobbim, a pótcselekvésem, bármim.
a március volt a legviccesebb, amikor olyannyira le voltam terhelve a munkával, hogy reggelente az szaladt ki a számon, hogy "nekem mindegy mit vesz fel a gyerek" - nyihha :D és lám, csak kicsit lett könnyebb a helyzet és máris tökéletes az öltözék megint. megjegyzem a sajátom is alakul.

ráadásul még abban is ki szoktam élni magam, hogy másokat is öltöztetek. esetleg ezredik foglalkozásként lehetnék gyerek- és barátnő stylist is, nem? tök ráérek úgyis :)

viszont újabban képes vagyok lebeszélni magam és visszatenni dolgokat. szerintem ez fejlődés. arról nem is beszélve, hogy milyen mennyiséget adok el, amikor épp van időm lefotózgatni, stb. szóval most úgy összességében még lelkiismeret-furdalásom sincs. most simán csak jó.

amúgy is el kell kezdenem dobozolni ugye... egyrészt bevonzani a házvásárlás pozitív irányú megoldását (azaz szeretném, ha minél hamarabb meg tudnánk venni ezt a házat, amiben élünk és elkezdhetnénk a felújítást - kívánni pontosan kell), másrészt a rend miatt... és akkor majd megint szelektálok úgyis. na de én nem tartom ám be a női magazinok mániáját, hogy ha fél (vagy kettő? nem mindegy) éve nem vettél fel valamit vágd ki. frászt. én örök optimista vagyok, hogy bizonyos ruhákba visszafogyok :D (bár ez esetben egyelőre a bevonzás dolog nem úgy tűnik, mintha működne...)

*********

itt most kell szentelnem pár sort bé-nek. mert már öreg vagyok sunnyogni és mondtam neki, hogy rendelnék mancinak pár cuccot a hm-ből. azonnali agyhalál: de annyi van neki!!! najó, de ez nem next. olcsóbb. itt már elkezdett felengedni, de azért megemlítette, hogy most vettük pár dolgot a hádában. HÁ! erre lecsaptam! NEOPRÉN RUHÁT AZ ÚSZÁSRA VAZZE!!!! :)))) olyan vérszemet kapott, amikor meglátta a neoprém mentőmellényt (!), mint én, amikor "kincsre" lelek... de manó, minek ez...? HÁTHA megyünk vitorlázni még idén... visszük! aha! ezt most felemlegettem nevetve. és akkor teljesen ellágyult. najó, rendelj. (szerintem imád :)))))))))))))))))

az én nextem

amikor kitör rajtam a letargia egyébként simán gyógyítja egy kör next rendelés :D imádom. átlapozni a katalógust, összeválogatni, tobzódni a gyönyörben. más horgászik - én vadászom. ruhákat. ennyi. egy kör háda turkáló is hason hatással van rám. egyszerű vagyok mint a bot és büszke rá.

azt viszont nem értem hogy jönnek ahhoz mások, hogy ezt bármilyen módon is véleményezzék. egészen egyszerűen olyan tuskó a legtöbb ember, hogy néha csak azért nem szólok be, mert nem jutok szóhoz, hogy ő ezt most komolyan gondolta?! hogy eljön hozzám vendégségbe, megáll tátott szájjal a gyerek cipő kollekciója előtt (megjegyzem az csak az adott évszak, vazze) és megjegyzéseket tesz arra, hogy miért veszek neki ennyi mindent. MIÉRT? anyádért. semmi közöd hozzá! kárt teszek ezzel valakiben? vagy akár magamban? röhögd ki magadat te szerencsétlen. háromszor annyi pénzt költesz el mondjuk CIGIRE egy évben, mint én valaha fogok erre. én kielégítem a szépérzékemet, te meg büdös vagy és mérgezed magad. na? és mégis: én odamentem hozzád véleményezni a te saját otthonodban a te saját életedet és bármidet? segítek: NEM. akkor miről beszélsz? menj el és ne csodálkozz, ha nem hívlak többet.

szerintem az emberek egyébként alapvetően unatkoznak és nem foglalkoznak a saját életükkel, ezért örömüket lelik abban, hogy máséval legyenek elfoglalva. ami lássuk be, elég szánalmas.

most ezeket kell leírnom. és jól esik. gyorsan felkúszom a nextre és körülnézek, nyihhhhaaaaa :)))))