hú

konkrétan nem hiszem el, hogy eljött ez a pillanat. annyira jól esik, hogy gondoltam megörökítem: a kanapén fekszem félig és nagyjából csönd van... amit most olyan szinten élvezek, hogy el sem tudom mondani. reggel óta rámoltunk, pakoltunk, cipekedtünk... ebben a pillanatban azt látom, hogy még nagyobb rumli van, mint tegnap, holott az eszemmel tudom, hogy sokat haladtunk, de akkor is... mikor lesz a lakás teljesen üres? mikor festjük ki azt a pár részt? mikor takarítjuk ki? mindig azt gondoltam, hogy egy üres lakást könnyebb takarítani, ami egyébként így is van... de vazze, itt azért lesz dolog bőven! szóóóóval...

a mancikát utána röptében összeszedtük az oviból - és csak 10 percet késtünk - majd rongyoltunk haza, ahol nagyjából folyamatosan ment a nyűgös hiszti, mert ennek a kisnyúlnak fájt a hasa, csípett a popója, mindenért sírt, nyűgösködött... ááááh. itt ültünk bé-vel, semmi más vágyunk nem volt, mint hogy lehunyjuk kicsit a szemünket... de hát ez most így alakult, sebaj.

a lényeg, hogy a kispopsi és kispoci végül lenyugodott, belediktáltam vmi probiotikumot is, olvastunk mesét és jóval korábban le is feküdt... és most csend van és nyugi... de nem vetkőzhetek le, mert még jön este 9-kor valaki pár zsák cuccért... azt még megvárom, kibányászom a négy orbitális méretű zsákot a kocsiból... és akkor utána szerintem beájulok az ágyba :)

:(

épp egy árajánlatot kellene összeraknom... de frankóm megmondom, hogy csak pislogok kifelé a fejemből... fél szemmel lesek egy sorozatot, a gondolataim meg egészen máshol járnak... ma egész nap ürítettem nagyi szekrényeit... ez valami rémes érzés. zsákokba pakolod bele a nagyi illatú ruhákat. bezár. új zsákot nyit. majd használtruha konténerbe bedob... valahogy ez volt a mélypontja a napnak. a nagyi illatú ruhák mind eltüntek a mélyén és én úgy éreztem magam mint egy gyilkos, na meg hirtelen nagyon kicsi voltam és fáztam.
tudom, az élet menete meg minden, de akkor is...

pocsék a hangulatom. megyek és megpróbálom lezuhanyozni magamról... :((( majd holnap ott kell folytatnunk, ahol ma abbahagytuk...

ma

egyszerűen nem bírom, hogy a gyerek beteg. az az igazság, hogy én általában véve laza vagyok, de amikor almáról van szó, akkor nem tudok nyugodtan lenni, ha bármilyen, de komolyan bármilyen baja van. ez nem azt jelenti, hogy egy köhintés és rohanunk a dokihoz, sőt egyáltalán nem fogunk, ha csak nem produkál ennél komolyabb tünetet (vazz, én még csak nem is fertőtlenítettem állandóan a cuccait, pedig kutyával élünk együtt... és egy kezemen meg tudom számolni hányszor volt beteg, sőt legutóbb kb. egy éve, ami szerintem részben ennek is köszönhető) - de a puszta tudat, hogy ugyan már nincs láza, de fent köhécsel, nemtom miért vagy meddig, holnap jól lesz-e... szóval ilyenkor a mi ágyunkban fekszik, mert figyelni akarom, hogy minden oké-e. ezzel párhuzamosan tudom, hogy minden oké, semmit nem adtam ma sem neki, csak lázcsillapítót és mézes teát. de közben olyan kíváncsi vagyok, hogy ezek az érzéseim abból adódnak-e, hogy apu meghalt és engem azóta gyötör egy nem normális félelem, vagy a születése után eltöltött 6 nap az intenzíven... vagy szimplán így van vele mindenki, akinek gyereke van. hogy az a tuti, amikor nem beteg, slussz.

mindenesetre nemsokára szépen felmegyek, hozzábújok és ez így lesz jól, csakis így. kis drága göndörkém, a világon a legjobban szeretem. (és a mai egész napos társasozást és bújcizást is... :)))

fent és lent és fent és lent...

a mai napom úgy kezdődött, hogy a kávézóban a leányzó pityergett kicsit. el kell költöznie sürgősen, de nincs hová, nem talál olcsó albérletet. írtam valakinek egy gyors üzenetet, pár perc múlva érkezett egy telefonszám egy névvel, hivatkozzon rá... felhívta. kiderült, hogy az illető már oda is szólt előtte... holnap délelőtt mennek megnézni egy lakást. nem tudom, hogy jó lesz-e, megoldódik-e, de az, ahogy a pityergő arcon szétterült az a mosoly... hát szóval ezek azok a pillanatok, amelyek MEGÉRIK. nem tudom másképp megfogalmazni. minden egyes napi jócselekedet feldob és mostanában igyekszem minden napra egyet beilleszteni, de ezt persze nem lehet, mert mindig csak úgy lehetséges, ahogy az élet hozza.

a minap épp indultam anyuhoz, de előtte még diósd egy másik részére kellett mennem. lefelé jövet két nő - anya és lánya - állt az út közepén, majdnem elütöttem őket. kiderült, hogy csak segítséget akartak kérni, hogy merre van a lenti buszmegálló. azt mondták, eddig 5 autó ment el mellettük. na, én mondtam szálljanak be, leviszem őket úgyis megyek tankolni. nagy boldogság. lementünk, majd megemlítettem, hogy én a batthyany térre megyek egyébként, szívesen elviszem őket valameddig... vazze, ők is oda mennek! tankoltunk, elvittem őket. (alma csak nézett, mint a moziban, hogy ezek meg kik :))) - kedvesek voltak nagyon, kicsit beszélgettünk. mondtam, hogy én a hattyú utcában csak egy házat ismerek, az ex szerelmemét... mire a csaj megkérdezte hány szám, megmondtam, mire ő: "pont szemben lakom. de most költöztem csak át - eddig én is abban a házban laktam! ki volt a párod...? csak nem a béla?!" :)))))) na ennyire kicsi a világ. anyuka meg lelkesen elmondta, hogy a lánya ügyvéd és ha valaha lenne rá szükségem... (mellesleg válóperes, így remélem nem fogom hívni egyhamar :))) ráadásul azt sem tudom hová tettem a névjegyet.)

ezen csak mosolyogtam, gőzöm nincs mit akar ilyenkor az élet, csak azt tudom, hogy NEKEM rgayogja be minden ilyen lehetőség a napomat, én érzem magam ettől jobban. valószínűleg ezért rohangáltam húsvétkor is a festményekkel, mert tudtam, hogy nem kéne, de olyan örömet fogok vele szerezni... ahogy szereztem is. ezért már rögtön megérte a két óra vezetgetés esőben. ennyi. ez a része nem mérhető pénzben.

az már annál inkább, hogy a tegnapi amúgyis kemény nap meg úgy kezdődött, hogy ugyanez az ügyfél felhívott és a szokásos lassú beszédével elmondta, hogy "valami nem stimmel... most, hogy feltették a falra a képeket, valahogy nem tudja megfogalmazni, de..." - így ma szépen átmegyek hozzá, megnézem mi lehet a baja, amit még megfogalmazni sem tudott, de ugyanakkor sejtem itt magamban legbelül, hogy kb. semmi, vagy amit a legutóbb is volt: "eszter, ez a római roló... olyan furcsa...!" fura??? miért??? (vazzeötvenezervoltazazegyrolókinetaláldhogynemtetszikígyutólag...) - "nem tudom. nincs kerete. ha lehúzom, olyan mint egy nagy lepedő..." - igen, és pont ez a célja. az, hogy ha már ilyen csodaszép és drága anyagot választottunk, akkor ezt jól lássuk. ráncok és keret nélkül... ez volna a lényeg... más mint egy hagyományos függöny, csak meg kell szokni..." - konkrétan láttam magam előtt, ahogy a család ül hétvégén a kanapé szélén és programszerűen szokja. na mára hozzászoktak és szeretik. szóval tartok tőle, hogy ma is ez lesz. merész a textil és merész a kép a falon. és a két merész együtt már nem biztos, hogy átmegy. mert ők nem merészek. én próbálok az lenni - kevés sikerrel, mert nem szokott átmenni, amit ötletelek - de amikor mégis, akkor megijedünk. na ennyi.

ezek a dolgok viszont visszafognak engem például. néha úgy szárnyalok és elégedett vagyok mindennel és boldog vagyok, hogy tehettem, segíthettem, stb. aztán "lezuhanok". és kicsit elkeseredem, ahogy vívom a szélmalomharcaimat ezerrel és hiába tudom azt, hogy ezek kimenetele nem feltétlenül rajtam múlik, mert már megértettem ennek a családnak a működését, ők ilyen bátortalanok és ennyi, nem rólam szól ez az egész... de végül mégis rólam szól. ilyenkor állok a két és még több tűz között és azon filózom, hogy alkalmatlan vagyok. ugyanakkor tudok két dolgot: az egyik az, hogy messze nem vagyok alkalmatlan, sőt, a végén mindig jól kezelem ezeket. a másik meg az, hogy ezek a szélsőséges reakcióim és bizonytalanságom sokkal inkább a körülöttem lévő bizonytalanságról szól, arról, hogy hónapok óta nem tudjuk mi lesz, mert még az is lehet, hogy ha bé-nek nem jönnek össze a dolgai, akkor csodálatos, hogy én azzal foglalkozom, amit szeretek, de az nem tart el egy családot, akkor el kell mennem valami olyan állásba, ami igen, ha akarom, ha nem... (pedig nem szeretném, mert az megint nem én lennék... és már igen sok évet beletettem abba, ami most vagyok... de a havi pénz és bevétel a kemény valóság. márpedig a hol sokat keresek - hol semmit nem tartja el ezt a családot.)

hát így valahogy. így mászkálok fel és alá, így vagyok lenn és fenn minden hónapban, minden héten, minden nap, minden órában... pedig semmi másra nem vágyom, csak a nyugalomra. hogy legalább ilyen alapvető dolgokon ne kell, hogy idegeskedjünk...

és tudom, hogy fél magyarország ezzel küzd. valami nagyon súlyosan félrement ebben az országban, amikor az alapvető megélhetés is ilyen veszélybe kerül mindenkinél... ez nem normális, ugye? az országomnak szeretnie kellene engem, nem az ellenségemnek lenni és ott elgáncsolni, ahol tud. nem stimmel az egész alap gondolat... szar az egész. megy el mindenki külföldre és én már nem tudom őket hibáztatni. (mellesleg az milyen már, hogy külföldön kapkodnának bé után, itthon meg már lassan benzinkutasnak is jelentkezik, hogy legyen valami, de SEMMI????)

oké. tehát egy naplóbejegyzésen belül így kerültem nagyon magasról nagyon mélyre és ez most színtisztán a saját hibám volt, mert belelovaltam magam. az igazság akkor is igazság, persze. de a mi hozzállásunk a nem mindegy. az év napjainak legtöbbjén igyekszem nem filózni ezeken... de néha nekem is belefér egy-egy nap kegyetlen szembenézés mindezzel...

és akkor most kicsit megpróbálom visszabillenteni magam. legalább egyenesbe.

ma

amolyan "nem semmi" napunk volt... már kora reggel nekilódultunk és nagyjából egész nap "beleztük" nagyi lakását. és ez egy rémes érzés. de össze KELL pakolni, mert a lakásnak további sorsa van... mégis, ahogy az édes kis régi tárgyak között matatsz, eszedbe jut egy csomó régi történet, mosoly és nagyival kapcsolatban mindig az a bizonyos nevetése... most meg ott a lakás, üresen, hidegen... élettelenül.

kb. kétszázszor voltunk lenn a pinyóban, felpakoltunk millió könyvet, mindet átnéztük, dobozoltuk, szelektáluk... aztán jött egy nagyon szimpi roma pasi és a felesége, de tényleg szimpatikusak voltak. a könyveket megvették, elvitték, a polcokon üresen állt a por... és nekünk örülni kellett, hogy egyre kopárabb lesz a lakás, mégis odatapadtam a cserépkályhához, ahogy kiskoromban és valahogy vártam, hogy vége legyen...

most próbálunk "túlélni" a kanapén... olyan fáradtan, hogy csak na... és kicsit olyan fura szürreális hangulatban...

ps. a nap fénypontja nekem az volt, hogy artúrt nem akartuk itthon hagyni egész napra, így jött ő is. mászkált a pincében, nagyi lakásában egész nap, élettel töltötte meg, a drágám. majd bé kivitte kicsit és mint kiderült, odakinn megkergetett egy macskát, majd eltűnt a ház sarkán túl. nagy nyüszítés hallatszott és újra felbukkant: a fején egy macska, aki konkrétan püfölte, majd jól meg is kergette. mármint a macska a kutyát. na ez a kemény. az én drága kicsi artúrom... :)))

és lőn

leírtam az előző bejegyzést, majd bé lelépett a gyerekkel és én úgy ahogy voltam este hétig nyálat csorgatva aludtam a kanapén... ennyi :) most sokkal, de sokkal jobban vagyok. újabb 1-2 hét aligalvást kibírok talán, ehhe.

egy észrevétel úgy általánosságban: a tettrekészség nem idő függvénye. én valahogy annál összeszedettebb vagyok, minél TÖBB a dolgom. ha kevesebb, akkor hajlamosabb vagyok széfolyni. ez micsoda baromság, mi?

szóval most kicsit beindult és felgyorsult egy csomó minden és látok némi fényt az alagút végén. abban meg szentül hiszek, hogy az ilyen folyamatok indítanak be mindenféle történést, vonzzák a továbbiakat és én őszintén remélem, hogy csupa jó dolog fog következni.

(annyit azonban meg kell állapítanom, hogy nem lettem sokkal értelmesebb az alvás által :))))

mindenrendbenlesz

azért nem írtam már ezer éve - pedig volna mit - mert állandóan majd' elalszom. elkezdek írni, majd közben rájövök, hogy végiggondolni sincs kedvem a dolgokat, tuti nem fogok tudni mindent leírni, ami a fejemben kavarog - és így szépen kinyomom inkább a képernyőt. na, hát ennyi. de most ez van és sok sok sok mindent kell megoldani, ezért van mit TENNI bőven...

csak egy gondolat. arról, hogy egy embernek mi jelent segítséget és mi nem. például a kedvesség mindennemű megjelenési formája igen. a többi nem. és ezt most nem fejteném ki ennél jobban.

szerintem minden rendbe fog jönni. mert rendbe KELL jönnie. tegnap este is ezzel a gondolattal feküdtem le, de egyszercsak elbőgtem magam. valahogy pár nap késéssel nyilalt belém, hogy mennyira sz.r dolog így rámolni nagyi lakását... ennek kapcsán aztán eszembe jutott apu is, és az a bizonyos kép, ami ilyenkor beugrik, egy bizonyos este, amikor sötét volt az intenzíven és én néztem ki az ablakon a városi forgalomban álló autókra, akiknek gőzük nem volt, hogy én onnan a sokadik emeletről őket nézem és mellettem életek dőlnek el... a lélegeztetőgép monoton hangja mellett potyogtak a könnyeim, pedig mindvégig vigyáztam rá, hogy ne sírjak "előtte"... tegnap este hirtelen azt éreztem, nekem semmi kedvem a világhoz, mert végigéltem két embernek a halálát és ez olyan rejtett terheket rótt rám, hogy bár hétköznap (direkt?) nem érzem, néha így kitör rajtam és akkor aztán szaladnék ki a világból...

sok mindenről lehet beszélni elméletben... de átélni ezeket. nos. nem, most ezt sincs kedvem kifejteni. (inkább aludnék :)))

mit is akartam mondani? írni? szépen rendeződni fog minden...