gondoltam kierőszakolok magamból egy pozitív gondolatot addig is, amíg eme bizonyos konfliktus meg nem oldódik - valahogy. a problémám a valahoggyal van. ennek örömére teljesen feleslegesen erőlködöm, inkább abba is hagyom. csak én sem szeretem, amikor ennyire mélyre taszítom magamat. alapvetően semmi értelme, mert nem old meg semmit.
szokták mondani, hogy "ha már esik, akkor zuhog" - arra gondoltam, hogy ugyanezt eljátszhatnánk ez esetben JÓ dolgokkal :) na, mit szólsz élet ehhez az ötlethez? várom válaszod.
***************
egyébként meg.
ma vettem bé-nek szemcseppet. először megköszönte, majd közölte, hogy ááááh, nem akarok rászokni (????? :o))))), ezután amikor felajánlottam, hogy becsöppentettem, kiderült, hogy FÉL!!! de éééédes :) szabályszerűen rá kellett mászni és egy milliméteres résen át betalálni... hááát. alma mindeközben hangosan nevetett mellettem (végre nem őt nyúzza valaki) és hozzátette, hogy "apa!!! olyan vagy mint egy rossz gyerek!" - majdnem meghaltam a nevetéstől, ez annyira komoly volt az ő szájából.
aztán ott volt ez a spontán déli találkozó h-val. hát én tökre bírom ezt a nőt, na. tudod, amikor szeretsz valahová menni, ahol belépsz és már ott egy gőzölgő kávé az asztalon, egy hasonlóan dilinyós, nagyon kedves, nagyon szerethető csajszi. mire nem jó a teszvesz, az ember a végén még barátokat is szerez :o)
rendet kéne rakni gyorsan. hátha kicsit elsimulna a lelkem is... gyűlölöm a tehetetlenséget. meg az értetlenséget. meg úgy egyáltalán kicsit megállíthatná valaki a világot, amíg én kiszállok valami tengerparton és feltöltöm a szememet kékkel.
2011. november 9., szerda
(titokban)
a mai napon valahogy "ha már lúd, legyen kövér" alapon azért előtört belőlem pár sérelem. megmondom őszintén, engem leptek meg legjobban, mert nem nagyon voltam tisztában a létezésükkel.
de biztosan úgy gondolták, hogy ha már úgyis szétb.sz az ideg, akkor itt az ideje, hogy ők is előjöjjenek és felsorakozzanak a többiek mellé a "kikben csalódtam emberileg" listán.
nem kifejezetten boncolgatnivaló téma és nincs is nagyon kedvem kifejteni - de ha egyszer ez pörög ma bennem, akkor ez van. és az a baj, hogy ez viszont nem annak a függvénye, hogy meg fog-e jönni vagy sem, hanem tényeken alapszik.
gondolom majd pár nap elteltével ismét jól eltemetem ezeket magamban és kész. mert bár ilyenkor volna mit mondanom nekik, kicsit az öregedésem és bölcsességem (??) is lenyugtat: ne tedd. semmi értelme. és semmi szükséged a fölösleges cirkuszra. így, majdnem 36 évesen elmondhatom magamról, hogy nyugodtabb vagyok mint valaha... vagy inkább fáradtabb és nincs kedvem újabb konfliktusokat magamra venni, amikor van épp elég bajom így is.
na ennyi. nem túl pozitív a mai napom sem - pedig esküszöm nem látszik rajtam, észre nem vennéd, ha csak így rám néznél. biztosan törvényszerű, hogy időnként vannak olyan napjaink, amikor tényleg sok minden gyűlik össze és ez nyilván érzékenyebbé tesz saját csalódásaim irányába. pár nap múlva pedig majd jól felébredek és leszarom megint az egészet. mert nem ezt kell figyelni, hanem azt, hogy ki az, aki az ember mellett van. ez fontosabb.
ma titokban így voltam.

2011. november 8., kedd
november nyolcadika
gőzöm nincs hogyan kezdjem ezt a bejegyzést. a dátum csak késő délután esett le és nem is nagyon függ az ember hangulata holmi évfordulóktól. mégis valahogy úgy összességében ez az egész nap... hát. olyan november nyolcadika volt.
kereken öt éve halt meg apu. ez azért sok emléket hozott a felszínre, amikor hazaértünk és leültünk beszélgetni miután letettük almát. már reggel túl akartam lenni az egész napon és eszembe sem jutott a dátum. a vasárnapi telefonhívás után egyszerűen minél hamarabb le akartunk menni nagyihoz. hogy lássam hogy van. hogy lássam. inkább...
ápolónak gondolom születni kell, máskülönben nem hiszem, hogy ezzel foglalkoznának. le a kalappal előttük. úgy általában. ebből persze azt hiszem, hogy őket már semmi nem indítja meg, mert nap mint nap látnak szomorú dolgokat. de nekem még mindig mellbevágó ez az egész. ahogy az én egykor kerekded, örökké mosolygó, gurgulázva nevető nagyim kb. 40 kilósan ott fekszik a párnák közt összeaszalódva, protkó nélkül és üres tekintettel nézi a plafont... szerintem megint nem ismert meg. talán már soha nem fog. (az elképzelhetetlen.) egy test, ami már nagyon öreg és nagyon fáradt. ezt éreztem ma. eszembe jutott az az éjszaka, amikor ferike meghalt, a test puszta látvány a lélek nélkül... ő már valahogy nem a nagyi, ijesztő az emberi agy... és ijesztő az öregség, az elmúlás... ijesztő minden. minden, még a kockás pokróc is a mellettünk lévő üres ágyon. csendben megy az oxigén a csövön az orrába, a tekintete vizslat minket, de csak mint a látóterébe került érdekességet. simogatom, megpuszilom, azt mondja alig érthetően, hogy "aranyos vagy". és én mosolygok: "te is". nem esik nehezemre mosolyogni. anno apu ágya mellett is könnyen ment. mert tudtam, hogy ez a dolgom és itt nincs helye semmi összeomlásnak vagy lelkizésnek, ennyire nem lehetek önző.
érdekes, hogy hány héten át mondtam hangosan és némán egyaránt apunak, hogy tartson ki, gyógyuljon meg, legyen erős... aztán volt egy pont, amikor úgy éreztem egyszer csak, hogy ennek már semmi értelme. hogy én most önző módon valami olyasmit kívánok, ami nekem lenne ajándék - neki már lehet, hogy egy szenvedés... és akkor nagyon tisztán azt mondtam "menj el nyugodtan, ha NEKED úgy jobb"... és hidd el, nem könnyű ezt kimondani. de mégis egyértelmű és tiszta gondolat.
a halálnak mindenhol van kultúrája. talán az egyre komolyabb civilizáció és modern társadalom feledteti el velünk, hogy nem csak megszületni természetes, meghalni is muszáj. ezért amikor a nagymamád arca és tekintete láttán arra gondolsz magadban, hogy "drágaságom, te milyen fáradt vagy már..." akkor utána önkéntelenül is elszégyelled magad. mert ez olyan mintha azt mondanád, hogy akár meg is halhatnál, pedig nem így gondoltad. vagy mégis. az elmúlt két év tekintetében? hát nem tudom. mert ugye nem mindegy, hogy hová és hogyan tér vissza az ember.
de nem lehet józanul gondolkodni ezen. vannak a belédnevelt semmik miatti szorongásaid, hogy milyen már azt mondani, hogy menj el inkább békében 86 évesen - és az igazi érzéseid. amelyek ugyanezek: békét kívánok neked. abban a formában, ahogy NEKED jobb. fáradt vagy.
apu hetekig küzdött anno. nem lehet ugye tudni, hogy a végefelé mit hallott, mit érzett. én egyszerűen tudom, hogy a jelenlétet biztosan. és másfél nappal azután, hogy el tudtam engedni, meghalt.
én most nem számítok semmire, mert láttam már nagyit ennél mélyebben (bár kétségtelenül, hogy nem itt, hanem a köcsög balesetin, ahol annyira benyugtatózták a demens beteget, mivel "zavarta" őket, hogy majdnem meghalt). mégis legbelül elengedtem már. egyetlen egy dolgot kívánok neki. nyugalmat. ez a lényeg. (most akkor nem ecsetelném az életét, ha azt kell megfejtenem, vajon miféle nyugalmat élhetett meg úgy, hogy az egy szem lánya 21 évesen meghalt... szerintem nem véletlenül "választotta" az agya ezt az elfordulást a valóságtól, amint egyedül maradt és már nem kellett a férjéről gondoskodnia... de nem akarom ezt sem boncolgatni. a másik szobában alszik a kicsi lány, így ilyesmibe belegondolni is rémes...) szóval nem számítok semmire. csak úgy vagyok. gépiesen kisétálok, beülök a kocsiba, elmegyek almáért, hazajövök... bé vizslató tekintetével kísérve. lerakjuk a gyereket és akkor elmondhatom. megpróbálhatom megfogalmazni a megfogalmazhatatlant, amikor egy szerettedet látod haldokolni. na erre varrjál gombot, ezt foglald szavakba, te nagyszájú.
de ez az édes bé mindig ott van velem. az apám ágyánál, nagyi mellett és este a kanapén is. azt is láttam, hogy titokban elmorzsolt egy könnycseppet ő is. pont tegnap találtam meg azt a képet, amin nagyi a féléves almát öleli. dundón és mosolyogva. apu már nem is találkozhatott almával. köcsög vagy te, élet.
szóval bé ezt már átélte a saját nagymamája mellett. arról beszélgetünk amiről nem kéne: hogy milyen kultúrája van vajon a halálnak és miért nincs kapaszkodó? és miért tekintjük természetesnek a születést, de rettenetesnek a halált egy idős embernél? és hogy milyen nehéz ilyeneket kimondani és milyen nehéz megfogalmazni mit is érzek. (lám, itt pofázok hosszú sorok óta, de szerintem most sem sikerült igazán, nem tudom.)
aztán eltűnik a kedvenc fülbevalóm és én majdnem toporzékolok, hogy tényleg mindenemnek tönkre kell mennie????? nem sokkal később meglesz. gépiesen visszarakom. november nyolcadika van, fél óra múlva véget ér az a nap, amin annyira túl akartam lenni és amelyet a halál közelsége annyira életszagúvá tesz.
az egyik való világ szériában egy rettenetesen egyszerű szőke táncosnő azt mondta, hogy problémának azt kell tekinteni, aminek a megoldása a te hatásodon kívül esik. minden más, amely elvileg valahogyan megoldható, ily módon nem probléma. lehet, hogy mégsem volt olyan buta ez a lány.

2011. november 7., hétfő
na de őszintén
a telefonom tegnap az m3-ason valahol gyöngyös és budapest között megköszönte az együtt töltött időt és úgy kikapcsolt, hogy azóta sem sikerült életet lehellni bele. se kép se hang. tölteni sem hajlandó. voltaképp az az egy szerencse, hogy majdnem ingyen vágták hozzám ezt a "csúcskategóriát"... szívem szerint szétverném egy kalapáccsal. nem mellesleg ez terápiának is remek lenne most nekem...
a hétvége pedig szuper jó volt :) szerintem az ilyen háromgenerációs három napot kötelezővé kéne tenni, annyira jó érzés volt valahogy az egész. lááááv. sokat fürödtünk, alma majd' kicsattant a boldogságtól, jókat ettünk, minden jól sikerült. mondjuk egyedül az nem, hogy alma pont most betegedett meg kicsit és a folyó orr mint tudjuk nincs rokoni kapcsolatban a jó alvással... ezért kicsit zombi vagyok, tegnap még én is aludtam vele délután a szállodában, anyuval együtt, tisztára nyugdíjas klub volt, de baromira élveztük :)
most itt ül a kis balerina tütüjében, kezében a meleg mézes tea, köhög, fújja az orrát - oviról szó nincsen - és lesi a rajzfilmet. már csak az a kérdés, hogy vajon miért keltünk fel 7-kor? nem baj, lehet, hogy megint lefekszem vele délután. na de ez az érdekes: hogy ez ITTHON nem ugyanaz. mert míg ott simán elnyúltam mellette a szállodai ágyon, addig itthon mindig ezernyi tennivalót találok az ilyen mindent-kikapcsolós nyálcsorgatós pihenés helyett. hmmm.
a legviccesebb a hétvégén az volt, hogy reggelihez leült hozzánk gy., a szálloda igazgatója - mégis csak tíz évig voltak kollegák anyuval. ezt kiszúrván a kedves pincérek vacsoránál már épp, hogy nem gördítettek elénk vörös szőnyeget és hirtelen olyan nyájassá váltak, hogy csak pislogtam. egyébként addig is kedvesek voltak, de ez már kicsit sok volt. emberi természet, hm. a nagy tanulság az, hogy ha anyu rendel egy pohár "száraz vörösbort" és nem pontosítja, hogy melyiket, akkor értelemszerűen a legdrágábbat kapja, így ihat 1500-ért egy pohárral :o)))))) (ezen már csak nevettem :o))))))
itthon viszont elég lelombozó hírek fogadtak... nagyi szarul van - ha vasárnap délelőtt ezért felhívnak az otthonból, akkor tényleg nagy lehet a gáz :( és előugrott egy rég elfeledett anyagi dolog, amivel mi tartozunk. csendben megjegyzem, hogy mi a tízszeresét veszítettük el anno kedves cs. jóvoltából... de bé-ben tombol a becsület, így mi most adjunk meg spontán fél milliót abból amit mi is elvesztettünk...? hát ez érdekes lesz. nemtom, biztos meg fog jönni, de elég laposan ültem a szőnyegen a pokrócba burkolózva a hírek hallatán. ez utóbbi csak részben foglalkoztat. legfőbbképp nagyi miatt aggódom... és rengeteg olyan gondolat cikázik a fejemben, hogy veszélyes dolog nem pontosan kívánni, hogy é. mennyire megváltozott amióta van l., és hogy mi is lesz, hogy is lesz... és túl vidító egyik sem.
mindennek az lett a vége, hogy amíg manci ugrált a trambulinon és rajzolt, színezett, mi bé-vel délután úgy dumáltunk két órát, ahogy késő este szoktunk... bár a témák konkrétan szarok voltak, ettől még jólesett az egész, valahogy olyan bensőséges volt.
még mindig - mint általában - abban az ellentmondásban sínylődöm, hogy egyfelől szuper jó dolgunk van és pofánk legyen lapos, nem szabad elégedetlenkedni - másfelől egy kis nyugalomra vágyom. ez valahogy így megy apu halála óta... azt az egészet is túl kellett valahogy élni, aztán jöttek az elveszett milliók, a munka és pénz nélküliség, utána a kálvária bé anyukájával, majd nagyival, ismét egy munkanélküliség, most meg az éjszakázások, az én orvosi vizsgálataim... csendben megállapítottam, hogy ezek közül akár egy is elég lehetne, hogy szétszakítson egy párt, de mi derekasan álljuk a sarat. csak már belefáradtam az állandó aggódásba: a számlák, a tartozások, az utolsó ép farmerem is kilyukadt, az övem elszakadt, a cipőm szétszakadt és amikor a telefonom kikapcsolt, akkor majdnem elsírtam magam, hogy ilyen teljesen alapvető dolgok is gondot okoznak most, mellette meg állandóan fáradtak vagyunk, aggódunk mindenki egészségéért...
azt kívántam, hogy nem lehetne-e egy kis nyugalom? egy kicsike. amikor legalább egyszer nem úgy kelek föl, hogy te jó ég, ezt vagy azt miből fizetjük ki, hogyan leszünk túl mindezen, mindenki egészséges-e... és mondjuk nem szakad szét az utolsó melltartóm is. néha nevetek az egészen. de a gyakorlatban elég szar dolgok ezek. mint nő mindenképp.
na hát ilyenek és még sorolhatnám, de nem fogom. megyek orrot törölni, orrot porzsívózni, cseppenteni, munkanélküli hivatalba alázkodni és remélem, hogy csak a hormonok okozzák a mai borus hangulatomat, ami holnapra akár teljesen el is múlhatna mondjuk, mert a sopánkodás nem viszi előre az embert... sőt.
de én naplóm, én életem, hadd sírjak egy kicsit és hadd valljam be egyetlen percre, hogy kicsit fáradt vagyok és kurvára szeretnék venni egy-két új ruhát és egyéb felületes dolgoknak hódolni anélkül, hogy azonnal nyakon kéne vágnom magam, hogy de nem ez a lényeg, meg örülj annak ami van, meg ilyenek.

2011. november 4., péntek
wish me well
úszom... beígértem bé-nek, hogy még ki is takarítok gyorsan... aha. csomagok még sehol, pedig mindjárt menni kell almáért az oviba. tehát utána nem indulunk azonnal sajnos, hanem rongyolunk haza bepakolni. lezuhanyozni, hajat mosni már esélyem sincs, majd a szállodában ezzel kezdek szerintem. vagy mittomén - csak lennénk már ott :) volt egy spontán szívinfarktusom, amikor megláttam hová megyünk, nem tudtam, hogy ennyire messze van, bele sem gondoltam, hogy a benzinköltség így több lesz mint az ott tartózkodás... de egyszer élünk.
háromgenerációs (anyu-én-alma) hétvége, júj nagyon várom :)))))) bé annyira "el van keseredve" amiatt, hogy elmegyünk, hogy már le is szervezte szombat estére az ittalvós zsugapartit a férjekkel :)
száradhatna gyorsabban a padló, mintha még mindig reménykednék, hogy 5 perc alatt be tudok csomagolni kettőnknek... áááh :) azért lehet, hogy megpróbálom, ki tudja. (hol a fürdőruhám vajon?)

2011. november 2., szerda
így
hát most kicsit kikapcsolt az agyam, ez kétségtelen...
égnek álló hajjal ülök a gép előtt, állítólag egy órát aludtam a kanapén eldőlve - említettem már, hogy remek társaság vagyok? :)
alig-alvás, majd két óra konditerem (holnap négykézláb fogok közlekedni), egy óra kutya- és gyereksétáltatás, egy óra játszótér, egy óra bevásárlás... én jogosnak tartom. holnap egész nap ügyféllel rohangálás egy kis ovival és fodrásszal (VÉGRE!!!) megszakítva... itt ülök kómásan és próbálok rájönni, hogy mit is vigyek, mit vegyek föl és hasonlóan fontos dolgok... de nem tudok felülkerekedni a fáradtságon, inkább elmegyek aludni, miután befejeztem ezt a roppant fontos és sokatmondó bejegyzést :o)
ps. édi-bédi félredöntött fejjel figyelem a kamasz szerelem alakulását és konkrétan vissza kell fognom magam néha, hogy ne mondjak ki hangosan ilyeneket, hogy "ááááááooooh". de ciki. de ha egyszer ez olyan éééééédes :o)))))

2011. november 1., kedd
mindemögött
ha ma megkérdeznél, hogy mit utálok legjobban, azt mondanám, hogy a buta és rosszindulatú emberek keserítenek el végképp. szórakozottan néztem most végig a vv-t és arra gondoltam, hogy mennyire nem tartok poénnak olyan dolgokat, amelyeket sokan igen és mennyire végtelenül egyszerűek egyesek. engem a butaság azt hiszem akkor irritál a leginkább, amikor az illető nincs tisztában önnön képességeivel, netán teljes mértékben túlértékeli magát... olyan ez mint a közlekedésben. ha olyan napom van, csak megmosolyogtat, ha feszültebb, akkor kifejezetten idegesít. (a rosszindulat más tészta, olyan dolog, amit soha életemben nem értettem és nem valószínű, hogy ma este fogom megfejteni.) az, hogy az értelem csíráját hogyan löki kifelé magából a buta csőcselék - külön tanulság. de gondolom ez az egész világon így működik. sajnos.
nem mondom, hogy tombol a jó kedvem, pedig sok szép dolog is történt ma meg tegnap. mégis kicsit jól esett összegömbölyödni a kanapén és azt hinni, hogy a barna takaró alatt létezik olyan, hogy elbújok a világ elől, senki nem lát, semmi nem látok. ja, persze. percekig bámultam nagyi szemét pár órája. ez volt az első olyan eset, amikor a szikráját sem láttam annak, hogy megismert. megpucoltam neki a mandarinokat, adogattam a nápolyit, a megkaparintott egész mandarint héjastul szedtem ki a szájából, tolókocsihoz kötve még törékenyebb kis madár testét néztem és arra gondoltam, hogy igenis kegyetlen dolog az öregség. az agy játékai pedig megfejthetetlenek. kifelé azon töprengtünk, hogy vajon ilyenkor mi játszódik le benne... mert ő már nem az én nagyim. egy lefogyott test, egy félig elhagyott elme. gyönyörű kezek, gyönyörű ujjak, csodaszép szemek. de üresek.
emlékszem, amikor nagyapám meghalt, bé-vel a kapcsolatunk legelején jártunk és én épp egy kávézóban ültem a duna plázában késő este csillával... úgy emlékszem 16 perc alatt értem be a kórházba kocsival és nem igazán érdekelt, hogy jön-e rendőr. nem tudom miért kellett bemennünk. ott álltunk csendben éjszaka az ágya körül az intenzíven. ott feküdt ferike. illetve a teste. konkrétan láttam, hogy ez tényleg csak egy test. a LELKE nincs már ott. egyszerre volt ijesztő és felemelő - az ijesztő egyértelmű, a felemelő az, hogy ez tényleg így van. kell, hogy legyen lelkünk, mert annyira nagy a különbség... érezhető, látható...
ilyesmi jutott ma eszembe. hogy látogatjuk nagyi testét az otthonban. kicsit etetjük, kicsit megsimogatjuk, kicsit megpuszilgatjuk és megölelgetjük. de hol van vajon nagyi? mert ott nincs. azokban a szemekben, abban a tekintetben már nincs. kegyetlenség. ez a legjobb szó. de mi tartjuk magunkat, pedig ebben az esetben nekünk a nehezebb. ő már nem érzékeli.
és akkor még más rossz hírek tegnap... épp elég ahhoz, hogy ha egy percre leveszem a szemem mindarról, ami jó és hirtelen nem arról akarok írni, hogy jaj, de jót sétáltunk és kávéztunk a kutyával, gyerekkel, bé-vel, akkor ilyen témák kerülnek elő. pengeéles valóság. hát nem csoda ha szívesebben boncolgatom a leendő (figyeled az optimizmust?) házunk alaprajzát és a gyerek óvodai szokásait mint ezeket a gondolatokat...
igen, szerencse az, hogy minderre nem vagyunk egyedül. hogy össze lehet kapaszkodni a valóság fölött és lehet róla beszélni. megoldani nem lehet, mégis mit kéne? visszafordítani az időt mondjuk? vannak helyzetek, ahol egyszerűen a túlélésre játszol és már ez is méltóságteli győzelemnek számít.
szívem szerint becsuknám a szemem ezeken a napokon, amikor túl sok az információ. amikor a valóság túl közel kerül, megérinti az életemet és belenevet az arcomba. kegyetlenség és tehetetlenség. két utált szó és tartalom.
hát ilyenek. és akkor holnap vissza is térnék gyorsan arra, hogy végre "apa" is el tud jönni reggel az oviba, na meg mi közvetlenül ezután a konditeremben fogunk kikötni. amennyiben nem lesz izomlázam az ujjbegyeimben is, ígérem írok valami jót. valami vicceset.
valami felületeset. hogy elfedjek vele sok olyan dolgot, amelyet nehéz megélni, ha nincs humorérzéked, ha nincs társad, ha nincs családod. (tegnap a kanapén ülve anyunál azért felmerült bennem, hogy a "miben segíthetünk" r. esetében talán épp ezt takarja: ne hagyjuk, hogy egyedül legyen minderre. és én azt kívánom, hogy bár ne érteném és tudnám, hogy ő most min megy keresztül...)

Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)