serenity

eljött egy újabb szerda, a múlt heti nők lapját még mindig nem volt alkalmam kiolvasni, ami azt illeti az az előttit sem. azért megvettem az e hetit is. hátha.

szóval itt van megint ez a szerda és én tele vagyok érzelmekkel, félelmekkel, mondanivalóval... de nem vagyok benne biztos, hogy mindet meg tudom fogalmazni. és azt sem tudom hol kezdjem.

talán egy imával. hogy süssön ránk a nap. hogy jöjjön el egy jó időszak egészségben és boldogságban. egy minimális szerencsével megspékelve... hm? nevezetesen a mai napra gondolok. hogy az, ami nekem egy esőfelhő a fejem fölött, másnak legyen egy lehetőség. hogy elsétálhassak egy olyan helyzetből, amely pillanatnyilag több fejfájást okoz nekem, mint örömet. de én ezt rendezetten szeretném magam mögött hagyni, hogy ne kelljen többet ezzel foglalkozni, hogy az energiámat másra összpontosíthassam.

igen, néha elpazarlom az időmet, nem vagyok a világ legnagyobb idő beosztója, szeretek időnként a semmibe nézni egy kávét kavargatva és valóban nem listák szerint élem az életem, nyilván sokkal kevésbé hatékonyan is. néha sóvárgok a hatékonyság szó után. mások láttán pláne. de kérdés az, hogy valóban akarok-e ennyire hatékony lenni mindig? egyáltalán milyen szó az már egy emberre, hogy hatékony?! én kerek, puha, melegséges és mosolygós szeretnék inkább lenni azt hiszem. (a kerek és puha nyilván átvitt értelemben értve, nem testben :))) és igen, néha többre becsülöm a saját magammal és a saját gondolataimmal töltött időt a képzeletbeli listáim kipipálásánál. tehát én nem vagyok hatékony. folyamatosan halogatok csomó adminisztratív baromságot, mindent az utolsó pillanatban intézek el és semmiképp sem mondhatom, hogy a kávézásról szívesen lemondanék. (áttértem a koffeinmentesre, slussz :))) - de én így vagyok jól. oké, néha sóvárgok egy kis sikerélmény után, hogy baaazzzzzzz, mindent elintézteeeeeem - de azt kell mondjam, hogy és, ha nem, akkor mi van?

semmi.

és ezt a szót csak valamikor a harmincas éveinkben tanuljuk meg kimondani. 40 évesen már félvállról vetjük oda, mert már tudjuk, hogy ezek nem igazán olyan dolgok, amelyek számítanak. és százszor, ezerszer választom a gyerekkel való nyugodt bújást, mint azt a stresszt, amit az elmúlt évben róttam magamra, ahogy három munka terén igyekeztem helyt állni - nyilván egyiket sem tudtam maximumon hozni, túl sok volt a kapkodás, a tévedés. (bár a legnagyobb munkát úgy köszönték meg, hogy mennyire szuper és mennyire sokat segítettem és mindenben a rendelkezésükre álltam... de nem tudtam szívből örülni ennek, mert az jutott eszembe elsőre: te jó ég, mennyire elégedettek lettetek volna, ha még rá is érek?! - és ez nem töltött el elégtétellel.) ez a munka oldala. és a másik? a folyamatos körömrágás, ami miatt soha életemben nem vállaltam bizonyos munkaköröket, mert azt mondtam nem éri meg az állandó para, a folyamatos munkára gondolás. xarok a titulusokra, a hatalmas munkai sikerekre - pedig megtehettem volna. két nagy cégnél voltam jó helyem. mindkétszer, amikor elmentem, maga a vezérigazgató hívatott be... ne menj el. elmentem. nem véletlenül tetováltattam madarakat a csuklómra alma neve mellé.

mindennél többet jelent a szabadságom. és úgy érzem az elmúlt évben én magam zártam be a saját börtönöm ajtaját: mentek az esküvők, annyi lakberendezés zajlott közben, hogy csak kapkodtam a fejem és közben igyekeztem felszín fölött tartani a boltot, ami sokkal, de sokkal több időt és energiát vett igénybe, mint valaha hittem volna. mindeközben teljesen kicsúszott a lábunk alól a talaj, miután belementünk abba a helyzetbe, hogy eladtuk a házunkat, eladtuk bé szüleinek a házát is - de mint utóbb kiderült, nem várt minket az a ház, amelyet otthonunknak hittünk. könnyű azt mondani, hogy miért vártunk ennyi ideig... mert az idő múlását néha észre sem veszed és amikor meg ráeszmélsz, akkor meg azt mondod, ha már ennyit vártam, nem adom fel olyan könnyen... végül jött egy pont, amikor el kellett engedni. nem volt könnyű beleugrani a semmibe. a szülők egy albérletben várják közben a megoldást, nyakadban a felelősség és a stressz, hogy akkor most hogy legyen... és ugrasz, mert muszáj ugranod. (és ami azt illeti menned is. de az emberi csalódásokról nem ebben az írásban szeretnék szólni.)

na ehhez a stresszhez ez volt a hátterünk mindeközben. szerinted? csoda, hogy lassan úgy érzem nincsenek idegeim, annyira felőrlődtek? csoda, hogy szegény gyerek szívta meg a legjobban és mennyire nehéz, amikor ezt belátod magadnak, hogy eltoltál egy évet nem csak a saját életedből, hanem az övéből is? megéri? NEM. semmi nem éri meg ezt.

aki nem ismer, azt látja, hogy miért panaszkodom, amikor most már sínen vannak a tervek. sínen. másfél éve viszont a nyakam is. ma reggel amikor századszorra töröltem fel a wc padlót úgy éreztem elpattan egy húr bennem. nyugalmat szeretnék. nyugalmat, egészséget és boldogságot. "csak" ennyit. és egyik sem pénzért vehető.

szóval egészen más terveim vannak erre az évre. egészen mások. sokkal több nyugalom. sokkal több nevetés. sokkal több idő. puha kanapék és közös főzések. szeretnék még egy babát és épp csak annyi jólétet, hogy ne kelljen aggódnunk, nekem nem kell ennél több. soha nem gondoltam volna, hogy ami régen magától értetődő volt az ennyire nem az valójában. egy este a saját nappalidban például. nyugalomban. úgy, hogy akármi történt, te rácsukod az ajtót és el tudod fordítani a fejed és meg tudsz pihenni. milyen hétköznapi, mi? hát ennyire hétköznapi dolgokra vágyom.

engem egyáltalán nem bánt, hogy elengedjem az üzletet. nem jött be, ennyi. és akkor mi van?

semmi.

buktunk pénzt, de legfőbbképp időt és idegeket. de legalább megpróbáltuk és soha nem fogunk azon gondolkodni, miért nem vágtunk bele. és ami azt illeti, azon sem szeretnék, hogy miért igen. csak. megpróbáltuk. ennyi. elengedjük. ennyi. vele együtt remélem egy csomó stresszt is, ami minden napunkat megmérgezi. ahogy épül a ház, remélem úgy épülünk újra mi is. ahogy oldódik a feszültség, hogy látod a fényt az alagúz végén, bé megnyugodhat, hogy lesz helye a szüleinek és nekünk is lesz saját otthonunk megint. mert az otthon teszi erőssé az embert. otthon és háttér nélkül hogyan is lehetnénk erősek?

megérdemlek egy kis nyugalmat? szerintem igen. tényleg megérdemeljük. ezt szívből mondom minden álszerénység nélkül. mindenki megérdemelné. és én meg is tudom teremteni általában az apróságokból... de így, hogy nem volt közben kapaszkodóm, eljött egy újabb szerda, a múlt heti nők lapját még mindig nem volt alkalmam kiolvasni, ami azt illeti az az előttit sem. azért megvettem az e hetit is. hátha.

szóval itt van megint ez a szerda és én tele vagyok érzelmekkel, félelmekkel, mondanivalóval... de nem vagyok benne biztos, hogy mindet meg tudom fogalmazni. és azt sem tudom hol kezdjem.

talán egy imával. hogy süssön ránk a nap. hogy jöjjön el egy jó időszak egészségben és boldogságban. egy minimális szerencsével megspékelve... hm? nevezetesen a mai napra gondolok. hogy az, ami nekem egy esőfelhő a fejem fölött, másnak legyen egy lehetőség. hogy elsétálhassak egy olyan helyzetből, amely pillanatnyilag több fejfájást okoz nekem, mint örömet. de én ezt rendezetten szeretném magam mögött hagyni, hogy ne kelljen többet ezzel foglalkozni, hogy az energiámat másra összpontosíthassam.

igen, néha elpazarlom az időmet, nem vagyok a világ legnagyobb idő beosztója, szeretek időnként a semmibe nézni egy kávét kavargatva és valóban nem listák szerint élem az életem, nyilván sokkal kevésbé hatékonyan is. néha sóvárgok a hatékonyság szó után. mások láttán pláne. de kérdés az, hogy valóban akarok-e ennyire hatékony lenni mindig? egyáltalán milyen szó az már egy emberre, hogy hatékony?! én kerek, puha, melegséges és mosolygós szeretnék inkább lenni azt hiszem. (a kerek és puha nyilván átvitt értelemben értve, nem testben :))) és igen, néha többre becsülöm a saját magammal és a saját gondolataimmal töltött időt a képzeletbeli listáim kipipálásánál. tehát én nem vagyok hatékony. folyamatosan halogatok csomó adminisztratív baromságot, mindent az utolsó pillanatban intézek el és semmiképp sem mondhatom, hogy a kávézásról szívesen lemondanék. (áttértem a koffeinmentesre, slussz :))) - de én így vagyok jól. oké, néha sóvárgok egy kis sikerélmény után, hogy baaazzzzzzz, mindent elintézteeeeeem - de azt kell mondjam, hogy és, ha nem, akkor mi van?

semmi.

és ezt a szót csak valamikor a harmincas éveinkben tanuljuk meg kimondani. 40 évesen már félvállról vetjük oda, mert már tudjuk, hogy ezek nem igazán olyan dolgok, amelyek számítanak. és százszor, ezerszer választom a gyerekkel való nyugodt bújást, mint azt a stresszt, amit az elmúlt évben róttam magamra, ahogy három munka terén igyekeztem helyt állni - nyilván egyiket sem tudtam maximumon hozni, túl sok volt a kapkodás, a tévedés. ez a munka oldala. és a másik? a folyamatos körömrágás, ami miatt soha életemben nem vállaltam bizonyos munkaköröket, mert azt mondtam nem éri meg az állandó para, a folyamatos munkára gondolás. xarok a titulusokra, a hatalmas munkai sikerekre - pedig megtehettem volna. két nagy cégnél voltam jó helyem. mindkétszer, amikor elmentem, maga a vezérigazgató hívatott be... ne menj el. elmentem. nem véletlenül tetováltattam madarakat a csuklómra alma neve mellé.

mindennél többet jelent a szabadságom. és úgy érzem az elmúlt évben én magam zártam be a saját börtönöm ajtaját: mentek az esküvők, annyi lakberendezés zajlott közben, hogy csak kapkodtam a fejem és közben igyekeztem felszín fölött tartani a boltot, ami sokkal, de sokkal több időt és energiát vett igénybe, mint valaha hittem volna. mindeközben teljesen kicsúszott a lábunk alól a talaj, miután belementünk abba a helyzetbe, hogy eladtuk a házunkat, eladtuk bé szüleinek a házát is - de mint utóbb kiderült, nem várt minket az a ház, amelyet otthonunknak hittünk. könnyű azt mondani, hogy miért vártunk ennyi ideig... mert az idő múlását néha észre sem veszed és amikor meg ráeszmélsz, akkor meg azt mondod, ha már ennyit vártam, nem adom fel olyan könnyen... végül jött egy pont, amikor el kellett engedni. nem volt könnyű beleugrani a semmibe. a szülők egy albérletben várják közben a megoldást, nyakadban a felelősség és a stressz, hogy akkor most hogy legyen... és ugrasz, mert muszáj menned.

na ehhez a stresszhez ez volt a hátterünk mindeközben. szerinted? csoda, hogy lassan úgy érzem nincsenek idegeim, annyira felőrlődtek? csoda, hogy szegény gyerek szívta meg a legjobban és mennyire nehéz, amikor ezt belátod magadnak, hogy eltoltál egy évet nem csak a saját életedből, hanem az övéből is? megéri? NEM. semmi nem éri meg ezt.

aki nem ismer, azt látja, hogy miért panaszkodom, amikor most már sínen vannak a tervek. sínen. másfél éve viszont a nyakam is. ma reggel amikor századszorra töröltem fel a wc padlót úgy éreztem elpattan egy húr bennem. nyugalmat szeretnék. nyugalmat, egészséget és boldogságot. "csak" ennyit. és egyik sem pénzért vehető.

szóval egészen más terveim vannak erre az évre. egészen mások. sokkal több nyugalom. sokkal több nevetés. sokkal több idő. puha kanapék és közös főzések. szeretnék még egy babát és épp csak annyi jólétet, hogy ne kelljen aggódnunk, nekem nem kell ennél több. így nem volt olyan könnyű.

semmi. minden.

morzsák

az van, hogy mindenen bőgök. most nem a stresszelésről beszélek, ez valamiféle hormonális izé, ami a terhesség óta rendületlenül kitart. teszem hozzá világ életemben szuperérzékeny voltam... és amikor alma a pocakba költözött, azt gondoltam, hogy júj ezek a hormonok, hogy én még a cocacola reklámon is hangosan bömbölök... na azóta eltelt több mint 7 év és ez kitart. az imént néztem meg egy kisfilmet egy kézzel készített könyvről, tehát nem állíthatnám, hogy az évezred legmeghatóbb címéért indult... és azon kaptam, hogy megkönnyezem, hogy milyen szép, ahogy csinálják... hát gyerekek, ha ez normális :) (nem, nem várok babát, simán csak így maradtam.)

***********

bé-vel azon a véleményen vagyunk, hogy ha csak lehetséges, naponta legalább egy jócselekedeted legyen... én tegnap éjfélkor, amikor végre ágyba kerültünk, úgy éreztem, hogy ez megvolt. spontán meghívással, szuper estét töltöttünk együtt két olyan emberrel, akikre ez nagyon nagyon ráfért.
az van, hogy az élet sajnos nagyon durva történeteket tartogat néha. és mutatták a tenyerüket - az életvonaluk ugyanott és ugyanúgy van megtörve... én soha életemben nem hittem a tenyérjóslásban, de ez olyan szinten volt megdöbbentő. komoly tragédia történt és ott van basszus. (még mindig nem tértem magamhoz.)

***********

ma reggel az autóban ülve felvázoltam bé-nek, hogyan képzelem ezt az évünket a továbbiakban. a terv annyira fényes, hogy konkrétan felvillanyzott. mit is kell ilyenkor mondani? így legyen :)

ordíts, ha kell

szerintem az a baj, hogy kb. minden ezredik gondolatot írok le, ami adott pillanatban a fejemben van. régen nem így volt ez. és ennek megfelelően volt is értelme a blogomnak. na most nincs. hát így jártunk. de nem tudom mindig keddre és szerdára időzíteni a magvas gondolataimat csak azért, mert ezeken a napokon ülök a gép előtt. cserébe viszont a laptopot a többi napon ritkán nyitom ki és a telefonról is le kéne szokni. szóval a gondolatok jönnek és mennek és leggyakrabban nem kerülnek megörökítésre, ami egyfelől rossz, másfelől nem értem a saját aggodalmamat sem, mert már lassan úgy él az ember, hogy amit nem tett fel valamilyen képpel vagy írással a netre, az meg sem történt? ugyanmár.

szombaton szétfeszített a büszkeség a koncerten, mert enyimé a legjobb hangú pasi, na. (ahogy táncol az már csak hab a tortán.) volt egy idős pár a vendégek között, ők érkeztek először. nehéz megmondani, hogy úgy kb. 60-65 körül lehettek szerintem. a férfi lezser felsőben, a nő piros garbóban és bőrszoknyában, elvégre buli van. kiderült, hogy ők minden szilveszterkor ott vannak a hiltonban és imádják az együttest, elsők között vettek jegyet a jubileumra. bé próbálta nekik elmagyarázni, hogy most kicsit zúzósabb lesz a hangulat mint a hiltonban, de ők csak legyintettek és örültek az estének. namármost az elejétől a végéig konkrétan TOMBOLTAK a színpad előtt, nekem vagy 5 percembe telt megörökíteni mindezt egy fotón, olyan sebességgel ugrált a nő feltartott karokkal, a pasi meg mögötte rázta a csípőjét. nem, nem voltak nevetségesek, sőt! olyan öröm áradt belőlük és olyan szinten sikerült "elvegyülniük" a tömegben, hogy egész estére mosolyt ragasztottak az arcomra: így kell megöregedni kérem szépen. egészen pontosan úgy, hogy nem kell. mert miért ne lehetne ugyanolyan lelkes, vidám és kicsit bolondos az ember, ha idősebb? hát egy csoda volt, na. 

ismerek olyan embereket, akik alig múltak 30 évesek és már kicsit olyanok, mint akik valahol legbelül lélekben meghaltak... nem élnek. 

mostanában annyi film szól erről, szinte a csapból folyik, mégis nehéz elhinni, de tényleg nem mindenki képes erre. jómagam mindig azt állítottam, hogy a boldogság egy ADOTTSÁG. egy képesség. hogy képes vagy örülni apróságoknak, mert anélkül nem megy. mindig ott a választás. még akkor is, amikor kilátástalan a helyzet, mindig választhatsz. persze vannak napok, amikor nem megy - de szerintem ez így egészséges, nem örömgépek vagyunk, hanem egyszerűen csak emberek. nekem például ilyen volt a tegnapi nap. betelepítettem 80db kiba. liliomot a szobánkba, hogy ne legyen nekik túl világos, felmértem a helyzetet, hogy itt bizony erről fog szólni a hét: el kell érjem, hogy pontosan péntekre nyíljanak ki legszebbre, se előtte, se utána. persze addigra már bántam a remek ötletemet, hogy legyen liliom... hülye vagyok én, hogy szándékosan akarok stresszelni egy hétig, mint anno az októberi tulipánokkal? azokhoz még beszéltem is, hogy eszükbe se jusson a 20 fok ellenére kinyílni szombatig... de már ott vannak. tehát "ez van". nem mintha nem lenne elég gondom, még gyártsunk is mellé.

szóval emiatt vagy más miatt tegnap egyszer csak olyan szinten befeszültem, hogy rég éreztem ilyet. én az apróság-imádó wonderwoman egy teljes napra elvesztettem a képességemet, hogy normálisan gondolkodjak, egész nap a könnyeimmel küszködtem és próbáltam féken tartani a bennem üvölteni és tombolni vágyó állatot... na nem azt a boldogan a szélben rohangáló, kiabáló, filmekbe illő csajt, hanem azt a verziót, amikor bezárkózol a kocsiba, ahol senki nem hallja és torkod szakadtából üvöltesz, mert olyan jól esik kicsit kiadni a feszültséget és szarsz rá, hogy belegondolj abba a sok jóba, amid van, azt a pár perced hadd töltsed már azzal, hogy elrántod magad egy idegösszeomlás szélére és vonyítasz. mert emberek vagyunk, nem boldogság gépek. kell ilyen is. (de módjával.)

aztán másnap felkelsz, eszedbe jut j., aki sokkal durvább dolgokon ment keresztül, még akkor is, ha soha nem szabad összehasonlítani a gondokat, és aki minden reggel úgy ébred fel, hogy ELDÖNTI: ma boldog leszek és mosolyog és kedves és bazz tényleg nem játssza meg magát, hanem elhatározza, hogy az élet kemény az ő hozzáállása azonban még keményebb lesz és ezáltal kerekedik felül minden napon. tehát amikor nem az a 2-3 havonta 1-2szer elkövetkező ordibálós szenvedős nap van, akkor igenis venni kell a fáradtságot, hogy szertartásszerűen örüljünk mindennek. hogy ne csak észrevegyük, de végig is gondoljuk a saját örömünket, akár ki is mondjuk, hogy elmeséljük másnak azt, ami nekünk örömet okozott, nem csak azért, hogy ő is örüljön, hanem hogy önző módon mi magunk is átélhessünk még egyszer. ahányszor csak tudjuk. 

szóval így esett ez a szombat este. a hajamat másképp fésültem, találtam egy szuper fehér blúzt a standeren, amire nem is emlékeztem, az új tetoválásomat minden alkalommal szeretettel néztem, és ott volt ez az ismeretlen pár, aki belém égett, akik mesterei voltak annak, hogy elengedjék magukat, hogy jól érezzék magukat és örüljenek ennek a koncertnek, ennek a számnak, ennek a pillanatnak - ráadásul mindezt együtt. mert ehhez két ember kell, hogy így tudjanak együtt szórakozni. miközben semmit nem tudunk a gondjaikról, mert nekik is vannak, mint mindenki másnak, de aznap este nem voltak. 

semmi. 

és gyerekek, ez a képesség akkora ajándék, hogy el sem tudjuk képzelni. szerintem gyakoroljuk minden nap, amikor csak tudjuk. (ma azért ordítok még egyet a kocsiban a tegnapi rémes napom emlékére :)))))

amikor el kell engedni.

vannak olyan pillanatok, amikor azt érzem, az idegrendszerem felmondja a szolgálatot. amikor tehetetlenül ülsz, mert csomó mindent nincs módodban befolyásolni - ami különösen akkor idegesítő, amikor önnön 40 évedtől meghatódva eldöntötted, hogy nincs másik életed, mindent kidobálsz, ami stresszel, ami idegesít, ami nem ad neked, hanem elvesz tőled...
és akkor ott ülsz és szomorúan konstatálod, hogy nem minden felett van hatalmad. nem tudsz mindenen változtatni.

ugyanakkor végtelenül felszabadító döntéseket hozni és elköszönni attól, amitől már lehet, hogy korábban kellett volna, de sosem késő megtenni ezt a lépést mégsem. utólag különben is könnyű papolni, hogy mit kellett VOLNA. olyan nincs. a most van. és az, hogy elengeded azt, ami több rosszat hoz már neked mint jó.

ezen okulva egyébként külön fejezetet érdemelne az, hogy néha mennyire sokáig kapaszkodik az ember egy olyan reményben, amely csak az ő fejében (pillanat, ott az eszünk kéne legyen, nem?) - najó, akkor a szívében él. de soha nem késő belátni és amikor azt hiszed rossz lesz, akkor jön a meglepetés: megkönnyebbülést érzel szomorúság helyett.

vannak hajók, amik elmennek. aztán eldönthetjük, hogy ácsorgunk-e még a kikötőben szomorúan, könnyek között lengetve a zsebkendőnket, vagy hátat fordítunk, felszegjük az állunkat és megyünk tovább. mert az élet már csak ilyen. nem áll meg a kedvünkért megsimogatni a lehorgasztott buksinkat. azt mondják segíts magadon, isten is megsegít.

így legyen. (de tényleg.)

nem

olyan ez az élet, hogy döntéshelyzetekbe kényszerít. sokszor olyanba, amelybe szívem szerint pedig bele sem fognék. pl. ez a hitel dolog. bé ma negyed órán át feszegette a témát, hogy MELYIK és MILYET, miközben én éreztem, ahogy az információ egyik fülemen be, a másikon pedig ugyanezzel a sebességgel kifelé áramlik... nem érdekel melyik és milyen. eleve nem szerettem volna. de a kialakult helyzet ezt hozta. nem olyanba vágunk bele, amelyet terveztünk, így valószínűleg muszáj lesz felvenni valamennyit.

egy ilyen döntés a szárnyaimat szegi. utálok bárkitől és bármitől függeni. azt szeretem, amikor szabad vagyok és érinthetetlen. és legfőbbképpen stresszmentes... értem én, hogy a pénz nem boldogít. nem is, de az alapstresszt, azért lássuk be, hogy masszívan lecsökkenti, na. (tehát holnap elutazunk bé-vel és érkezéskor egy lottóval nyitunk :)

szóval ma délután végig kell hallgatnom a milyet és melyiket, kicsit hosszabban - ehhez pedig semmi kedvem, épp azon filózom nem léphetnék-e le valamilyen indokkal... mondjuk azzal, hogy épp sürgősen világgá megyek. (kb. fél 9-re érek haza :)

*************

egyébként még mindig a hétfői fura telefonbeszélgetésen gondolkodom. félig-meddig számítottam délutánra egy "bocs, ez azért kicsit túlzás volt" (nemaludtamagyerekmiatt, meg a f.szom, mittomén) üzenetre, de nem jött. ma csütörtök van és még mindig azon filózom hogyan engedhet meg magának valaki ilyen hangnemet. a végén még kiderül, hogy emberből vagyok én is és vannak érzéseim... ennyire könnyű megbántani.
én már nem akarok több emberrel megismerkedni. max. kutyákkal, jeeee.

feljebb

na MOST van egy percem írni... gyönyörűek a fények odakinn. fúj a szél, élénk kék az ég szép szürke felhőkkel és erős napfénnyel. csodálatos. és remélhetőleg a hangulatunk is elkezd felfelé kúszni. túl vagyunk pár olyan napon, amire nagy általánosságban azt mondja az ember, hogy az ellenségének se kívánná... nagyjából mindenünk fáj, alig aludtunk, alig tudunk mozogni, de 98%-ban átköltöztünk... már csak pár dologért kell visszamenni... és aztán vissza sem nézni többé.
tök érdekes, hogy kisebb alapterületen vagyunk most és mégis jobban elférünk, nagyon lényeges, hogy van külön szobája almának, imádja. amikor elment hétfő reggel suliba, akkor még megpuszilta a másik ház falát, hogy elbúcsúzzon, mert mondtuk neki, hogy ő már nem ide jön haza. ez azért meghatott. és ahogy szálltunk be a kocsiba és a házra néztem, azért egy pillanatra éreztem a szívemben egy kis sajgást... mert impozáns volt, na. én mindvégig láttam benne, hogy mivé tudnám varázsolni. mert én tudok varázsolni... és ez jó. de ugyanakkor, amikor egy héttel korábban elvittük bé szüleit a másik házhoz (azaz mostmár A házhoz :))) az is olyan jó volt... most még nem szép. de tudjátok, az érzések nem ehhez kötődnek: az vagy van, vagy nincs. és itt volt. és ide is kell majd a varázslat... varázsolni márpedig jó dolog. arccal előre. vissza sem nézve...

ez az egy és egynegyed év elvesztegetett idő arra volt "jó", hogy megüljünk mint az iszap. semmi nem történt, se előre, se vissza, semerre nem léptünk. és már pusztán az, hogy megszületett a döntés, hogy tovább lépünk - bár maga a történet nagyon csúnya, komoly emberi csalódással és az örök tanulsággal megspékelve, hogy a pénz hatására a legtöbb ember nem létező gerince megtörik - azért maga a "megmozdulás" csodálatos... már ettől úgy érzem magam, a fáradtság ellenére, mint aki felébredt és vett egy igazán mély friss levegőt. és ahogy most renivel is beszéltük a telefonban, a félszuterénből most egy emeletre költöztünk, ahonnan komoly kilátásunk van... értem ezt természetesen metaforikusan, mert az átmeneti lakásaink nem nagyon zavarnak, csak azt látom milyenek LESZNEK... ugyan zs, lakásnak az az alaprajzi tévedése, hogy a wc-n keresztül kellett menni a konyhába komolyan elgondolkodtatott... jómagam hozzászoktam, hogy pisilés közben átsétált valaki a lábujjaimon egy tál gőzölgő levessel, de most a költözésnél pl. okozott némi gondot, hogy nem tudtam vécére menni, mert folyamatosan átjártak a bútorokkal a költöztetők, így a végén egy kövér gázzal le kellett mennem ágimamáékhoz (azaz az új átmeneti házunkba) :D :D

a másik, ami az elmúlt napok tanulsága, ami kicsit ide is tartozik és nem is... szóval sok közhely szól a rémes hétfőkről... mi a suli után tűztünk haza és pakoltuk, amit még tudtunk, mert 9-re vártuk a költöztetőket. fél 9-kor csörgött a telefonom és a stílus és hangnem elhallatszott balázsig, aki 4 méterre állt tőlem felvont szemöldökkel... álltam, meghallgattam, letettem, majd elsírtam magam, ahogy bármelyik jóérzésű ember tenné, ha megbántanák. aránytalanul. és eszembe jutott egy korábbi levelezésünk, amelyben az illető említette, hogy nincsenek barátai. igen... értem... ugyanis sokkal nyitottabbnak és kedvesebbnek kell lenni talán. az apróságokon történő fennakadás olyan fölösleges stresszt hoz az ember életébe, amit nyugodtan ki lehetne hagyni, anélkül is épp elég gond van, hogy magunknak kreálnánk őket. az az igazság, hogy én még sosem találkoztam ilyen helyzettel.
na mindegy. nagy tanulság volt. biztos ilyen világot élünk. biztos így kellett ezt a dolgot intézni, ilyen hangnemben, nem tudom. de így hogyan is lehetnének barátai...?

pedig a barátok is olyan nagyon fontosak az ember életében... és most nem csak azokra gondolok, akinek sajnos fura család jutott... hanem mindenkire. és mennyiszer kaptam már meg, hogy milyen "szerencsés" vagyok, hogy sok barátom van. én meg azt gondolom, az ember igyekszik sokat tenni érte, hogy legyenek - mert anélkül nem megy. ha ehhez éjjel 2-kor kell kikelni az ágyból, vagy napokon át festeni, netán spontán költözködni vagy csak együtt héderelni egy medence parton, akkor is. minden élethelyzet más és más, hol kevesebb, hol több időnk van egymásra. de ott vagyunk. vagyunk... a fenti eset csak még inkább megerősített mindebben, mert jómagam is hajlamos voltam régen ilyesmi kitörésekre... de ezt így, közel 40 évesen (najó, pár nap bazz) és sokkal bölcsebben nehezen nyeltem le. az emberi kapcsolatok értékek. és senkivel nem beszélünk így...

még bé-t is sok sok lóval tartom vissza, hogy ne jelentse fel zs-t... átbaszott minket. nincs ezen mit szépíteni. a pénz sokat ér. gerincet is. ez van, e egy ilyen világ. de attól, hogy ő pl. feljelenti max. két percig fogja jól érezni magát, azt gondolom nem kell olyan szar emberré válnunk mint ő. mondanám, hogy majd az élet, a sors, akármi megoldja... de ebben nem hiszek 100%-osan. mert van, aki igenis megússza. nem igaz, hogy mindenki azt kapja, amit megérdemel. se jóban sem rosszban.

de azért most kicsit remélem, bocsánat... :)

levegőért kiáltok

elmondom mi zavar. ez a mérhetetlen tömeg és licitálás. hogy már mindenből van és mindenből ezer van. hogy már egy szar lángosos lakókocsira is írott műremekek készülnek krétával, hogy még a sarki boltnak is van tepertős sarka, hogy mindenhol van négy közért, öt hobbibolt, kilenc virágos és nyolcvan dizájn étterem, hogy mindenki, aki valaha kezében tartott egy otthon magazint már lakberendező, aki tudott magának venni egy minőségi fényképezőgépet, az már fotós, mindenkinek van blogja, már szerintem az interspar takarítónőinek is külön youtube felületük van, amelyen a helyes partvistartást oktatják, mindenki kézzel készít mindent, lekvárt tesz el, paradicsomot aszal a napon, tiltakozik a plázák és az E betűk ellen, paleo, vegán, bármi, csak nem klasszik, mindenki egyedi, mindenki egy tehetség, mindenki szuper, minden nő gyakorlatilag wonderwoman, lepedőakrobata, fitness világbajnok sok millió futó, súlyt emelő, (bio)brokkolit rágcsáló képpel és like vadászattal, szuperanyu, aki cukrászdát nyit, mesekönyvet ír, párnát hímez, szappant főz a családnak ja és minimum gasztroblogot vezet a reggeli rántottáról is, amely szigorúan csak szív alakúra erőszakolt virsliben lehet...

annyira kibaszottul unom. és mindez az arcomba tolva, nem lehet úgy végigmenni egy, hogy ne legyen ott tíz tök egyforma "egyedi étterem", tíz tök egyforma nem trendi csaj, mert most az a trendi, ha nem vagy trendi és menjek én a picsába, ha szeretnék vasárnap plázázni, mert primitív vagyok és szeretek vásárolni és nincs kedvem már írni sem a sok egyen témáról, nincs kedvem a huszadik delikátesz tulajdonosának lenni, amikor a gagyi lidl-nek is van "delikátesz" vonala és különben is, a magyar embernek az ár számít, kivéve ha elég trendi ahhoz, hogy mindent őstermelőtől vegyen és jaj, isten ments, hogy a gyerek minimaxot nézzen, mert mi annyira kurvára tökéletesek vagyunk, hogy non-stop játszunk inkább.

nem akarok tizedik, századik és ezredik lenni, nem akarom, hogy egész nap az legyen előttem, hogy vajon elég egyedi, trendi, anti-trendi, izmos, szálkás, tepertős és őstermelős vagyok-e, nem akarom, hogy emiatt a non-stop információ áramlás miatt állandóan kényszert érezzek, hogy összemérjem magam mindennel és mindenkivel, aki szembe jön velem, még egy széphajú ötévessel vagy egy kisportolt hetvenévessel is. nem akarok egy teljesen átlagos, de az egyediség vágytól túlfűtött, a megfelelési kényszertől fuldokló partra vetett hal lenni, nem akarok folyton ezen gondolkodni.

nem mehetnénk vissza az őskorba, amikor még csak a szomszéd kislány copfjait irigyeltem és nem majmolta egymást a komplett világ a közösségi média segítségével? nem csukhatnám rá az ajtót a világra és feledkezhetnék el legalább egy kicsit arról a tényről, hogy nem vagyok tökéletes, vastag a lábam, gülü a szemem és randa a bőröm? nem lehetne, hogy ne stresszeljék az embert folyton, hogy aznap mit főzött, mit vett fel és mit vett le, hogy hányan találták már ki előtte az ő saját ötletét, tessék, még ebben sem vagy egyedi, bazz.

fulladozom. a túl sokban.