nem tudom megfogalmazni magamat mostanában...
ezért inkább leírom alma tegnapi nagy beszólását :))))
- "anyaaaa... mit vacsorázunk??"
- "hideget drágaságom"
- (...gondolkodik...) "akkor jégkrémet?"
:o))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))
imádom a kis göndör fejét, na :)
és nem tudtam ellenállni ma sem, fillérre voltam kiszámolva a tescoban a mozizás után (mély levegőt vettem a két 3D rajzfilm jegy ára után), szóval a mobilomon adtam össze a tételeket előre, nehogy kellemetlen helyzetbe kerüljek a pénztárnál... közben alma - aki nem szokott nyígni a boltokban - kifejtette, hogy ő szeretné megnézni a játékokat. jaja. én is. úgysem tudunk venni. és egyébként simán tovább mehettünk volna, mert alma nem árérzékeny. ha azt mondom, hogy egy dolgot választhat, neki tök mindegy, hogy ez egy 100 forintos csoki lesz-e vagy egy 10 ezres játék, ráadásul nem szokott rohamokat kapni a játékok láttán... de amilyen meggyőződéssel és gesztikulációval magyarázta, hogy tulajdonképpen az élet egyetlen értelme egy zsákbamacska filly sellő póni, ami nélkül nem élet az élet tovább, akkor egyszerűen térdre rogytam a meghatottságától és persze, hogy fogdoshatott egyet végig a kezében, egészen a pénztárokig... :))))) mert ÉN akartam. mert nekem ez jó. még akkor is, ha gőzöm nincs, hogy mi a franc az a sellő póni és melyik agyalágyult állat találta ki, hogy keresztezni fogja a két legfőbb kislány őrületet és létrehozza ezt a rémséget. én pontosan ugyanennyire szerettem ezeket a kis szarokat ennyi idős koromban - sőt sokkal tovább is, erre még én is emlékszem. mellesleg olyan párbeszédet folytatott a kocsiban (szigorúan suttogva) ezzel a lehetetlen lénnyel, hogy már ez megérte nekem - végigvigyorogtam az utat hazafelé :))))
ilyenek. hogy végre jót is mondjak. és dr.p. egyszerűen beállított ma egy biciklivel bé-nek. megzabáltam érte. bé kitette a ház fala mellé. én behozattam a lakásba. sehol nem tudjuk tárolni a bicikliket, csak benn, a szoba közepén... almáé az előszobában pompázik, bé-é most az étkezőasztal mellett. és nekem kutyakötelességem elmormolni az imát, hogy van egyáltalán házunk, étkezőasztalunk, stb. persze, tényleg. és ostorozom is magam a saját vágyaimért aktívan. ugyanakkor a vágyaink azok, amelyek megnyitják előttünk a kaput a fejlődéshez... mert annak az első - vagy talán inkább nulladik - lépése igenis az akarás.
vannak emberek, akiket nagyon nagyon szeretek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése