egy-null

most elolvastam ezt a levelet, álmosan a mézes kávémba kapaszkodva. pont leültem kicsit és gondoltam írok egy semmiséget arról, hogy mindjárt elalszom állva és mennyire nehéz alma mellett takarítani, pakolni (most mondjuk épp elvan, de azért nem mondanám, hogy ugyanúgy halad az ember), nem látom a végét és hasonló felületességek... aztán elolvastam.

és tökre szíven ütött a levél. én mindig tartom magam, nem engedem, hogy a szívemig hatoljon ez az egész. nem tudom hogyan vagy miért, de évente csak párszor tör elő belőlem a dolog, zokogással egybekötve. a leglehetetlenebb pillanatokban, helyszíneken, szituációkban. mindig amennyi idős alma, annyi ideje nem láttam a saját testvéremet... megszakított velünk minden kapcsolatot, de nem mondta el miért. nem akarta megbeszélni, tisztázni ami bántotta, egyszerűen eltűnt. van testvérem és mégsincs. és tehetetlen vagyok, mert annyira messze él és olyan sokat utaznak, hogy az sem megoldás, ha felszállok egy gépre és a küszöbére ülök. nem tudom. hogy mi a megoldás.

az ember olyan sokszor könnyelmű a szeretteivel. lehet, hogy megbántja őket, vagy egyszerűen csak természetesnek veszi a létüket, nem tudom. itt ülök a gép előtt takarítás helyett és bőgök. nem szoktam gyakran. de hiányzik, nagyon hiányzik. minden nap eszembe jut valamiről - elképzelésem nincs, hogy anyu hogy tudja ezt túlélni. miközben tehetetlenül ülünk és gőzünk nincs mit csináljunk.

nem volt ott az esküvőmön. nem volt ott másfél hete a ct-n. néha ránézek almára és ez az első gondolatom, hogy gyuri még sosem látta, sosem találkozott vele. ez hogyan lehetséges? hogy tudott ez történni velünk? mi miért nem tudtunk ennél jobb testvérek lenni? egyáltalán mi a baja? ha legalább tudnám miért fordult el, mi bántotta őt meg ennyire. de akármi is volt, egyszerűen nem hiszem el, hogy ne lehetett volna elénk állni és azt mondani, hogy beszéljük meg, mert ez vagy az így nem jó...

bé megtiltotta, hogy feltegyek képeket a facebookra almáról - túl sok a perverz és igaza van. én mégis megteszem. nem vágyom a fél világgal megosztani. csak az van mindig bennem, hogy hátha néha, legalább évente két percre ellágyul a szíve és legalább almára ránéz titokban... mindig ezt képzelem. ő aztán tényleg nem tehet semmiről. anyunál mindig megfogja gyuri fényképét és azt mondja: "ő gyuri. ő anya testvére. én őt nem ismerem sajnos." és nekem elfacsarodik a szívem. pedig hogy szeretnék egymást... ezt egyszerűen tudom.

vannak dolgok az életünkben, amelyeket nem kapunk meg. vagy elveszítünk. apu nem is találkozhatott már almával sajnos és ez mindig fájni fog nekem. és úgy tűnik a testvérem meg nem akar... pedig ott vannak a fantáziák a fejünkben, hogy milyen is lenne, ha mégis egyszer találkoznának... lehet, hogy elárulná, hogy anya sokszor elsírja magát, amikor szóba kerül ez az egész. lehet, hogy azonnal érezné, hogy imádják egymást és csak kicsit pislogna, mire a nyakába ugrana. nem tudom. de jó lenne egyszer látni.

jó lenne, ha egyszer, akármi is a gondja, felülkerekedne önmagán és tenne mégis egy lépést felénk. legalább azért, hogy elmondja mi bántotta meg ennyire. nem lehet olyan, amit ne lehetne megbeszélni. közben alma cseperedik... ma szülői értekezlet az oviban. (és ez véletlenül derült ki számomra, anyák gyöngye, mi?) óvodás nagylány lesz, aztán egyszercsak iskolába fog menni... visszafordíthatatlanul telnek az évek.

najó. akkor most szépen letörlöm a szemem és visszamegyek pakolni. a monoton dolgok állítólag segítenek. hát nem tudom.