mindig azt gondoltam, hogy egy CT vizsgálat halálra fog ijeszteni. gőzöm nincs, hogy tényleg ennyire hittem a megérzéseimben, hogy nem lesz baj, vagy egyszerűen csak lezsibbadtam már és fáradt voltam (azért 1.5 liter kontrasztanyagot meginni két óra alatt kemény :)) de nem féltem. néztem az álmennyezetet tágra nyílt szemekkel és éreztem, ahogy az infúzióból újabb adag kontrasztanyag áramlik belém, ezerrel szalad át a hasamon, nagyon furcsa volt...
azt kell mondanom, hogy ha egy főorvos és az egyik legjobb (szintén orvos) barátnőd fogja a könyököd és úgy irányít végig mindezen, akkor nem vészes a magyar egészségügy. akkor nem kell hónapokat várni az időpontra és a főorvos azonnal referál, megkímélve újabb három óra vért izzadástól, hogy vajon mi az eredmény.
de még sokkal több volt ez a mai nap. édes drága aggódó anyukámmal, félholt-fáradt, de a kedvemért felkelt bé-vel, hogy igenis ott legyen velem, csodás ember és doki dr.v-vel és anyukájával... én tudtam, hogy ők jó emberek és azt is sejtem, hogy jó orvosok, bár ehhez nem értek. de amit nagyon tudnak, az az emberséges bánásmód, ami iszonyatosan sokat jelent mindenkinek ilyen helyzetben. (igen, elbőgtem magam a telefonban hazafelé, amikor megint megköszöntem a segítségüket.)
nem voltak ezek olyan könnyű napok. vannak a megérzéseink és az ijesztő gondolataink, hogy akármi is lehet... a kedvenc szavam ma a "jóindulatú". megfogadtam, hogy leiszom magam. de nem fogom. csak sok minden került a helyére bennem az elmúlt időben. hogy mi fontos, mi nem. de legalábbis kapisgálom végre...
holnap nyaralás előtti pedikűr és csajos mozi. mert megérdemlem.
fellélegez.
Most akkor én is fellélegzem!
VálaszTörlésCsen