hát így

szar nap után szar éjszaka. gondolom ez így volt kerek.
akkor ha ér kívánni már, ennél sokkal jobbat szeretnék, de most úgy tényleg, mert megérdemlem és ilyenek.

meglátjuk, hogy egy finom meleg kávé tud-e segíteni azon, hogy ma jobb társaság legyek, mert ebben a pillanatban elég hervasztó a látvány és az arckifejezés is.

anno bé mondta mindig, hogy tilos kimondani a nap közepén, hogy "de szar napom van", mert ezzel eleve eldöntöd, hogy az lesz - és ebben szerintem igaza van. viszont így összegezve a tegnapot, mégis ezt a megállapítást kell tennem: elég pocsék volt. kórház, beutaló a hétfői izotópra, gyerekhez majd utána pár napig ne nyúljak, mert sugározni fogok (??) - király és ezt hogy oldjam meg? ez csak egy "biztonság kedvéért" vizsgálat, mégis kicsit feszültnek éreztem magam, azt éreztem, hogy szeretnék már mindenen túllenni, miközben csodálattal néztem dr.v. anyukáját és ámultam a figyelmességén és körültekintő gondoskodásán. néha ránézek és megpróbálom egy pillanatra elképzelni ahogy érezhet az ilyen témákkal kapcsolatban... lassan három éve lesz, hogy meghalt m., dr.v testvére. amikor anyuval ottültünk az irodájában a ct előtt és a kontrasztanayagot kellett innom, akkor a pici irodában óhatatlanul mindketten a polcot bámultuk. tele családi fényképekkel, a három testvér... majd egymásra néztünk és elbőgtük magunkat. hát akkor ezt hagyjuk abba, mondtam, mert bejön és mit fog gondolni. abbahagytuk. megint a polcra néztünk némán - megint elbőgtük magunkat. najó, akkor forduljunk háttal. mire anyu, komoly lélekjelenléttel, komoly figyelemelterelő hadműveletnek szánva tök komoly és összeszedett hangon megszólalt: "akkor most mesélek neked a shea vajról..." :o))))))))))))))))) abszurd, hogy milyen helyzetekben tud röhögőgörcsöt kapni az ember.

aztán nem jól választottam ebédre, így igazán azt sem élveztem. végül elmentünk nagyihoz, ami mindig szomorúvá tesz. a szokásos volt. vittem neki felkockázott gyümölcsöt és sütit. mindent megevett, miközben egyetlen mondatnak sem volt értelme és csak figyeltem a szép kezét és szemeit és arra gondoltam, vajon hová tűnt ő maga, odabenn... a nasizástól gömbölyű örök mosolygó nagymama helyén egy csontsovány ember ül, aki nem is biztos, hogy tudja, hogy én ki is vagyok... de amikor meglát örül és ez a lényeg. csak ennyi. mi meg majd jól túléljük valahogy.

aztán a virágos lemondta az esküvőt, mégsem tudja vállalni... két hét múlva lesz, temérdek mennyiségű virággal. azt hittem leesek a kanapéról... ne már... légyszi ne... de. sajnos. kívülálló okok, semmi baj. de én ezt most hogy oldjam meg?! nem tudom, nem tudom, nem tudom. fáj a fejem.

és még folytathatnám. de nem fogom. szépen főzök egy kávét és lemegyünk a helyi virágoshoz - ahhoz, akit úgy megjegyeztem magamnak pár éve, mert ő volt az egyetlen, aki igazán szép csokrot kötött nekem egy szerencsebambuszból, ő tudta értelmezni amit kértem... megkérdezem, esetleg volna-e kedve... meglátjuk.

szeretnék türelmesebb és jobb ember lenni azt hiszem.