mindjárt11kor

és befordultam a ház elé, nyomtam egy satu féket. mit keres itthon bé???? :o)
van, amikor az ember repülve teszi meg az utat a kocsiajtó és a kertkapu között, annyira megörül a másiknak. gyanusan szűkszavú volt a telefonban, mondván, hogy még mindig lomtalanít - miközben már rég itthon volt és várt. (ami azt illeti, jó sokáig - de az sosem árt a férfiaknak.) ééééédes.

én meg estig róttam a köröket a szekrények, a kanapék és a textilek körül, nem igazán voltam a helyzet magaslatán, de oscar díjas színésznő lévén, ezt csakis én tudtam. kicsit mondjuk felébresztett a kávé és meg is könnyebbültem, amikor a másik fél hozta fel az anyagiakkal kapcsolatos témát. az a poén, hogy ő egyébként egy tök jó ügyfél. pont annyira lelkes, amennyire kell, de nem okoskodó és legfőbbképp nem kételkedő. kerek perec megmondta nekem, hogy így a felújításon túl (miért nem előbb hívtál???) sokat csalódott azokban, akikkel együtt dolgozott és én vagyok hosszú ideje az első, akiben bízik... és ilyenkor nem a lakberendező énem örül (az majd később, amikor rábökök álmai ágyára és kiverem az eladóból, hogy de igenis lehet más méretben legyártatni), hanem egyszerűen az ember. mert ez nagy dícséret ám és dédélgetem is magamban a sötét autóban titkos mosoly kíséretében.
egyébként meg. mindig van nála csoki és háztartási keksz (az igazi túlélő) és bár kora alapján az anyám lehetne, kicsit úgy viselkedik néha mint egy-egy megszeppent menyasszonyom, aki nem a dekoratőreként, hanem emberileg kapaszkodik belém, mert fél, mert izgul, mert mert. már nagyon beköltözne.

mindenesetre az lett a végeredmény, hogy lassan szeretné ha nem csak ezt az egy szobát, de az egész lakást együtt csinálnánk meg... és ez jól esett :o)
(pezsgődurrogás)

most itt maradtam a csendben. már elmúlt 11.
és még csak most állok neki az e-maileknek...
meg gondolatban összerakni a holnapi napot.
fáradtcsendeseszterke.