idő probléma

gyanítom, hogy nem vagyok egyedül ezzel a problémával... hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek néha összecsapnak a feje fölött a hullámok... mindezt úgy, hogy én az időbeosztásomat illetően sokkal szabadabban mozgok mint a nagy átlag. (lehet, hogy pont ez a gond, nem tudom.)

jó pár évvel ezelőtt zsuzsi barátnőm épp egy "idő menedzsment" című cikket írt a joy-ba, én meg titokban fogtam a fejem... ez bolond. kit érdekel? illetve ki az a marha, aki nem tudja rendesen beosztani az idejét?! jelentem most, 2013-ban, hogy ÉN. akkoriban persze, hogy nem értettem ennek a jelentőségét, hiszen éltem az egyedülálló nők - ebből a szempontból - gondtalan életét, akkor találkoztam a barátnőkkel, amikor akartam (főleg, hogy ők is jobban ráértek), akkor néztem filmet és olvastam könyveket, amikor akartam, semmi akadálya nem volt egy éjszakai mozizásnak vagy egy késő estébe nyúló határidős munkának sem. mindig volt honnan lecsípni, hozzá tenni, elvenni, visszatenni...

most valahogy egészen más a helyzet és azt kell mondanom, hogy a szabad időbeosztás, ami az én esetemben van a nem kellőképp fegyelmezett emberre nézve valamivel veszélyesebb, mint amikor más rendelkezik az időd felett. a gond az, hogy ez utóbbit világ életemben nehezebben viseltem. viszont kétségtelenül rendezettebbé teszi a napodat, mert rá vagy kényszerítve a pontos időbeosztásra a puszta életben maradás érdekében, amennyiben jó lenne ha a gyerek valahogy hazajutna oviból/suliból, lenne kaja az asztalon és nem kéne ösvényt vágni a mosatlan ruhák között a kanapétól a fürdőszobáig.

én mint mindig, ez esetben is a végletek embere vagyok és csapongok. hol ott felejtem magam reggel a kávézóban, mert megtehetem, mert éjfélkor is készíthetem a dekorációt és olyan jó, hogy végre zavartalanul olvashatok egy kicsit, ami család mellett nagy kincs - hol meg annyira belevetem magam egy-egy lakás, ház vagy rendezvény előkészületeibe, hogy napokig nem mosok, nem takarítok, nem eszem - és a család sem.

tök gáz. komolyan. és mindez miért? na miért? hiúság. elfogultság. saját magunkkkal szemben. nehogy már ki kelljen mondanom azt, hogy arra szorulok, hogy agyban összerakjam minden reggel a "most elviszem a gyereket az oviba, utána összerámolok, kitakarítok, megírom a hh blog bejegyzést, kivágok 80db sheriff csillagot vasárnapra, ebédet főzök, kiteregetek, kivágom az anyagokat ugyanerre a rendezvényre, elmegyek az oviba... stb." napi teendők listáját - de vazze órára lebontva, hogy ne csússzak el az egy napra szánt teendők között, és igen, napi szinten, mert nálam nem fix az, hogy egy nap hánykor kivel találkozom és épp mivel kell késznek lennem... az ember lánya nehezen vallja be, hogy erre így, ebben a formában pedig szüksége lenne, mert azt hiszi, hogy ez egyenértékű azzal, hogy kimondja: "annyira hülye vagyok, hogy tényleg időpontra kell végiggondolnom az egészet, beleértve azokat a perceket is, amikor épp kavargatom a kávém és bámulok ki az ablakon... mert egyedül így van esélyem arra, hogy ne csússzak szét teljesen és ne kapjam magam azon, hogy van ugyan délután ötre 80 sheriff csillagom (vasárnapra), de nincs ebéd és  a mosatlan is érintetlenül hever, a tiszta ruhák sem mentek még be a szekrénybe maguktól, a múlt heti nők lapjából sem olvastam egy sort sem (nekem ez is fontos, bocs. kinek mi) és van 10 percem beérni a király utcába a rendezvény megbeszélésre...

na így vagyok ma. hogy ki kell mondanom: nem menedzselem túl jól a saját időmet. erre nem vagyok büszke és minden olyan visszajelzést örömmel fogok venni, hogy megírjátok: ÉN SEM, mert akkor tudni fogom, hogy nem csak én vagyok ilyen béna. nem mellesleg bármilyen ciki is, de pár percen belül be fogom osztani a mai napomat. gyakorlatilag percre. mert muszáj lesz és kész.

ez már csak az ilyen vallomások napja.