elmondom mi a pálya. öregnek érzem magamat bizonyos dolgokhoz. sok mindenben örök fiatal maradok - de vannak, amelyek az idő múlásával egyre kevésbé mennek át nálam. és azt is észrevettem, hogy van egy pont, amikor végleg elszakad bennem valami és titokban legbelül véget ér.
egyszerűen arról van szó, hogy vannak emberek, akik szomorúságot okoznak nekem. sokkal többet, mint örömet, sőt. sokkal inkább kötöm hozzájuk a csalódás érzését, márpedig egy emberben csalódni mindig végtelenül szomorú dolog. főleg, ha én soha nem bántottam őt.
ha most huszonéves lennék, úgy gondolnám, hogy ez a helyzet még változhat. de 37 vagyok és ha tök őszinte akarok lenni, ez a helyzet nagyjából 20 éve nem változott. és már nem vágyom sem mentegetni, sem megérteni az ő nagy bánatait, amelyek keserűvé és iriggyé teszik. már régesrég nem akarom megváltoztatni a világot - csak a sajátomét. szóval már egyszerűen nem vagyok kíváncsi a társaságára.
és ez nem egy ma estére szóló dühös érzés - hanem egyszerűen ma telt be a pohár a hátam mögötti kétszínűsködéssel. mégis minek ilyen kapcsolatokat fenntartani? van ennek bármilyen ésszerű magyarázata? ez a 37 év annyiban segít, hogy fel tudom mérni minden évem nyereségeit emberek tekintetében, így nem is biztos, hogy veszteségként akarom megélni, ha megszabadítom magamat egy embertől, aki soha egy jót szót nem szólt rám. és nem érdekel már, hogy miért és nem sajnálom már az elb.szott életéért sem. oldja meg ő maga. nem véletlen, hogy egyedül van. a keserűség messzire hat, a kisugárzás pedig álmosolyokon keresztül nem nyer utat.
sajnálom. vagy tudod mi a legszomorúbb? igazából még csak nem is sajnálom. jobb ez így nekem, hogy magamban megtettem ezt a lépést. nem lesz látványos. csak én tudom legbelül. na ez az igazán szomorú érzés - amikor még csak nem is sajnálod - mert rájössz, hogy nem volt mit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése