nademárpedig

vannak olyan emberek, akiktől ha e-mail érkezik, már érzem, ahogy nő a vérnyomásom... aztán elkezdem olvasni és azt érzem közben, hogy konkrétan ki fogom tépni a hajamat a nőtől. de komolyan. a szóhasználata, a szófodulatai... egyáltalán az egész mondanivalója. elképzelésem nincs hogyan lehet ennyire idegesítő valaki.

múltkor kiderült számomra, hogy a házukat más fogja tervezni - érdekes kettős érzés lett rajtam urrá. egyrészről egy kis "kudarc" érzés, hogy mér nem engem kért meg rá vajon, mert szerettem volna... NEM-et mondani. másrészről egy hallatlan megkönnyebbülést éreztem. ez egy titkos-gyilkos nő, aki látszólag kedves és normális - elképzelhető, hogy tényleg az is, amíg el nem kezdesz vele dolgozni... szóval emelem kalapom a következő "áldozat" előtt és csak annyit tudok mondani, hogy "hajrá"... :o)))))) amikor én bekapcsolódtam az irodákba, akkor meséltek egy korábbi kollegáról is, aki egy év alatt szinte semmit nem csinált, majd felszívódott (!) - ezt kicsit furcsállottam akkoriban. így több mint egy év elteltével viszont azt érzem, hogy ő okosabb volt mint én, és a puszta tény, hogy nem haladtak sem valószínű, hogy az ő hibája volt. (ezért ne ítélkezzen az ember előre.)

mivel én ezt már egyszer a tudtára adtam, nyíltan konfrontálódva vele, feltéve a kérdést, hogy ő miért ilyen, tudom valahol mélyen, hogy egyáltalán nem a szakmai rész, hanem ez a valódi indok: hogy átláttam rajta és meg mertem kérdezni tőle, miért frusztrált. ugyan ezzel feloldottam a saját feszültésgünket (mert kétségtelenül jól vette az akadályt), de egyben stresszessé is tettem őt, mivel pontosan az ellentéte vagyok. míg ő feszült és izzad, én olyan laza vagyok, hogy majd' szétesem és köcsög napjaimon külön jólesik hangsúlyozni ezt a különbséget. mosolygunk, de nem szeretjük egymást. pokol így együtt dolgozni, kényszeredett mosollyal.

néha gondolkodom rajta, hogy egyébként ha nem lenne köztünk munka kapcsolat, akkor valószínűleg kedvelném. így viszont úgy érzem túl sokat tudok és nem biztos, hogy át akarom venni mások gondjait. arra vágyom folyamatosan, hogy minél távolabb kerüljek mindettől, az első olyan munkámtól, amit majdnem visszaadtam lelki okokra hivatkozva.

azért ez mindenképp elgondolkodtató. hogy azt képzelem magamról, gyakorlatilag akárkivel képes vagyok együtt dolgozni, mert hamar megtalálom a közös hangot mindenkivel. és akkor azonnal jön az élet és elém tárja, hogy nem olyan egyszerű ez, lehetek én akármilyen türelmes - mindenki nem jöhet ki jól mindenkivel.

nem jó érzés egyébként, mert szinte mindegy a végeredmény, ami azért egyre tetszetősebb és sokan dícsérik is, ez jól esik, de nem fogom tudni soha sikerként elkönyvelni magamban az egészet. azt szeretném ha készen lenne végre.

szóval az ember sok mindenen felülkerekedik a szakmai és magánéletében egyaránt, mégis azt kell mondanom, hogy a legnagyobb akadályt általában mi magunk jelentjük: saját magunkon és a hozzáállásunkon a legnehezebb felülkerekedni néha, főleg ha a dolgok nem feketék vagy fehérek, hanem mint jelen esetben is, abszolut rajtunk múlik a saját megítélésünk, hogy miként könyveljük el magunkban.

valahogy így érzek most.